A Fekete Orchidea 1. rész
A Fekete Orchidea
Írta : Narezuya Am’aridot és Bertalan Duo
Szereplők: dr.Lucien Ribezahl, Akira Druke, Ammi Zenas,Merwin Zenas, Kassei Williams, Jaime Jones
(Megjegyzés: A novit szerepjátékozás, Lovecraft novellái, és egy csomag gumicukorral elkövetett testi sértés ihlette. J )
Nevek kiejtése a könnyítés céljából:
Lucien Ribezahl(Luszien Ribezál)
Akira Druke(Akira Drúk)
Ammi Zenas( Emi Zenasz)
Merwin Zenas( Mervin Zenasz)
Kassei Williams( Kasszej Viliemsz)
Jaime Jones( Hajme Dzsonsz)
Simone Chevalier( Szimone Sövalié)
Derek Williams(Derek Viliemsz)
Elliot Ravenwood( Eliot Révönvúd)
Emma Heatherfield( Ema Hedörfild)
Llwelin Frye ( Livelin Fríj)
Seth McCall( Széth Mekkall)
Tartalom:
1.fejezet: Találkozás
2.fejezet: Vér
3.fejezet: Összeolvadás
4.fejezet: Igazság
5.fejezet: Végjáték
6.fejezet:Feloldozás
Prológus
Minden, amire emlékszem, csak halvány semmiség. Felvillanó képek; a maró fájdalom, ami szétéget belülről.
Sikolyok…
Sötétség…
Menekülök előle, de tudom, hogy úgysem futhatok örökké. Egyszer utolér és elkap. Akkor pedig vége lesz. Végem lesz. Borzalmas, sötét végzet vár rám, mert megtettem azt, amit soha nem lett volna szabad.
Kinyitottam a kaput, amit mindörökké zárva kellett volna tartani.
Kérlek, Istenem, ha létezel, oldozz fel bűneim alól. Mentsd meg a lelkemet.
Elkárhozom…
Haldoklom…
Felemészt a sötétség.
Csak ne hagyj elvesznem…Ígérd meg. Soha ne hagyj elvesznem.
A sötétség rettenetei… értem jönnek. Megőrülök lassan.
Ember… vagyok még? Az voltam valaha?Voltam egyáltalán ember,vagy csak a hazug álmok csapnak be?
Miért…? Miért nem tudok meghalni? Emlékszem a késre, és arra, hogy fáj. De utána magamhoz térek, és még mindig létezem.
Eressz el!
Ölj meg!
Csak… eméssz el végre…
Kérlek…Adj nekem békeséget, álombéli rettenet.
„Negotium perambulans in tenebris…”
Kántáld a szöveget vég nélkül. Adj megnyugvást fáradt lelkemnek. Lökj a sírba.
Döfj karót a szívembe, hátha úgy véget ér.
Ők már várnak engem, érzem.
Zárd be a kaput, és pusztítsd el gyalázatos létem bizonyítékát örökre.
Ezért kerestelek téged…
Tudom, te majd megteszed.
Igaz?
1. fejezet: Találkozás
Lucien kicsit elveszetten, céltalanul keringett a polcok között, a könyvek gerincét olvasva. A nyelv nehézségei mellett az apró betűk is megnehezítették a dolgát, mintha minden összeesküdött volna ellene. Pedig a szemüvegét is feltette már. Olyannyira belemerülve keresett egy könyvet, hogy nem is nagyon figyelt semerre. Csak az járt a fejében, hogy minél előbb megtalálja a könyvet, ami talán válaszokat adhatott neki. Az egyetlen dolgot, ami véget vethetett az egésznek.
Ujjai a gerincükön futottak végig, ahogy franciául mormogta a címüket, és észre sem vette, hogy valami- pontosabban valaki- az útját állja.
Még egy lépést kellett volna tennie és rálépett volna, hiszen nem figyelt oda.
Előtte a földön egy fiatal fiú ült, könyvekből emelt barikád mögött, és olvasott; ámbár közel sem annyira elmélyülten, mint ő.
Mikor ugyanis odaért hozzá, felpillantott.
- Hé!- szólalt meg kissé szemrehányóan, mikor kis híján belerúgott egy eléggé réginek tűnő kötetbe. – Vigyázzon, hova lép! Ezek a könyvek eléggé régiek.
- Hm...? Hogyan? Oh...- a férfi zavartan lepillantott. - Jaj, kérem bocsásson meg, nem vettem észre hogy...- leguggolt és a kezébe vette a már ránézésre is vagyonokat érő példányt.
Kis mérlegelés után a fiú végül elmosolyodott.
- Semmi baj. Úgy is csak én olvasom őket, pedig nagyon jó könyvek. És izgalmasak is. De azért kérem, legközelebb legyen óvatosabb. – azzal visszatemetkezett olvasmányaiba.
Lucien elgondolkozva nézte őt egy darabig, aztán megköszörülte a torkát.
- Elnézést…
- Ugyan, semmi baj. – kuncogott fel a fiú vidáman. – Aranyos az akcentusa. Ön francia, jól sejtem?
- Igen. Vagyis félig. Anyai ágon angol-amerikai.
- Nos én Akira vagyok. Örülök, hogy megismerhetem önt, kedves… - közben nyújtotta a kezét is.
A férfi pillanatnyi habozás után megfogta, és finoman megszorította.
- Lucien. És számomra az öröm.
- Tudok esetleg segíteni? Mit keres?
- Nos, valóban… Úgy vettem ki a szavaiból, hogy ismeri a könyvtár ezen részét. Mégpedig nagyon is jól. Egy bizonyos könyvet keresnék. Arthur Riverwood Életforrás című művét. Egy helyi legendákkal kibővített változatot említettek nekem, mikor érdeklődtem róla telefonon.
Akira erre csak megemelte a kezében tartott kötetet.
- Tessék, ez volna az. A kedvenc könyvem. Gyakran szoktam olvasni.
- Gyakran?
- Miért lepi ez meg ennyire?
- Hát… Ez nem épp egy könnyű olvasmány… Pláne ilyen fiatalon.
- Ugyan. Szeretem olvasni és kész. De ön miért is kereste?
- Nos… Az a helyzet, hogy egészen Franciaországból jöttem el, hogy elolvashassam. Érdekelnek ezek a régi kéziratok, ráadásul egy tanulmányt is írok róluk.
- Nahát! És mit tanulmányoz? – Akira arca egyből felderült és csillogó szemekkel nézte a férfit, aki kissé zavartan igazította helyre a szemüvegét.
- Igazából…Talán nem kellene róla beszélnem, amíg nem végzek, de… Egy bizonyos varázsigét vizsgálok, ami kivétel nélkül minden ilyen grimoireban felbukkan, de mindig más formában és megfogalmazásban. Ritka és hihetetlen szövegezésű.
- Ó, igen. A varázslat egy csodálatos dolog. Nem szabad elveszteni, ahogy a belé vetett hitünket sem, nem igaz? – közben felkelt és nyújtózott egyet. – Mindenesetre nekem mennem kell. Tessék a könyv, Lucien. Jó olvasást kívánok hozzá. A viszontlátásra. – hajolt meg kissé.
- Köszönöm, Akira. És remélem, valóban összefutunk még.
Ahogy a fiú távozott, a kötettel a kezében keresett egy csendes zugot, és a jegyzeteit elővéve beletemetkezett a valóban roppantul izgalmasnak ígérkező olvasmányba.
Nem is érzett fáradtságot, éhséget vagy szomjúságot, annyira belemerült. Még napokkal később is nyitástól zárásig ott kuporgott fölötte, bőszen jegyzetelgetve. Olykor az anyanyelvén, vagyis franciául motyogott valamit, ami talán a könyv szövege lehetett.
Mire viszont egy aprócska összefüggésre rájött, a teste kezdte már megsínyleni a különleges magatartását. Érezte, hogy kezd fáradni.
Egy kellemes csütörtöki napon aztán újra láthatta Akirát, ugyanis a fiú váratlanul felbukkant.
Nem ijesztette meg; annyira nem járt a saját kis világában, pusztán meglepte. Hosszú ideig nem látta őt a könyvtárban, és kezdte azt hinni, hogy amíg ott tartózkodik, már nem is foglya.
Kellemes csalódásként érte ennek az ellenkezője.
A fiú egy közepes méretű papírzacskóval a kezében ült le mellé.
- Jó napot, Lucien.
Meglepetten pillantott fel rá.
- Oh… Akira? Üdvözlöm. Micsoda kellemes meglepetés.
- Hallottam, hogy egy furcsa alak napok óta a könyveket bújja és mást nem is csinál. Ráadásul nyitástól zárásig. Gondoltam, megnézem önt, él-e még. – húzódott kissé pimasz mosoly a szája szegletébe. – Ja, igen. Hoztam egy kis reggelit is. Nem tudom, mostanság evett-e rendesen… - nyújtotta felé a zacskót.
Lucien kissé zavartan elvette azt, és az asztalra tette. – Köszönöm. Egyébként sajnálom, hogy miattam fáradt. Nem akartam ennyire kiríni a tömegből, de lassan letelik a két és fél hét, amit a múzeum biztosított számomra, ahol dolgozom. Mindenképpen be kell fejezzem a könyv feldolgozását.
- Ugyan, nem volt fáradtság. Szóval… Ilyen rövid ideig marad csak?- mintha némi csalódottság áradt volna a hangjából. – Bár… Ahhoz képest elég lassan halad. Nyelvi problémák?
- Eltalálta. Tanultam ugyan latinul de ez a nehéz nyelvezet a halálom. Mintha legalábbis egy ovis lennék, aki életében először lát könyvet, pont úgy érzem.
- Ha gondolja, én szívesen lefordítom önnek.
- Miattam igazán ne fáradjon. Meg aztán a szabadideje…
- Emiatt ne aggódjon. Ez legalább remek alkalom lesz arra, hogy csiszoljam a franciatudásomat.
- Nos, ha valóban… nem bánja, akkor… Elfogadom a segítségét.
- Ez a beszéd! – Akira lelkesen húzta maga elé a könyvet és miután Lucien előkészült, és intett neki, belekezdett a fordításba. Eleinte egész lassan mondta, de miután látta, hogy a férfi egészen elképesztő sebességgel veti papírra mindazt, amit hall, kissé gyorsított a tempón.
Egészen addig mondta, míg Lucien nem intett neki. Akkor megállt. A férfi tollának végével egy bekezdésre bökött.
- Ezt elismételné nekem még egyszer?
A fiú bólintott, és elismételte.
- „Errefelé legalább oly gyakoriak a varázslatok és a mágiával átitatott helyek, mint nálunk otthon. A bábáktól kezdve a komoly varázslatokat űző mágusokig; a varázslények minden fajtájától a legsötétebb rémálmaink szereplőiig minden előfordul. Utazásaim alkalmával nem egy fiatal varázslóval volt szerencsém találkozni. Érdekes tapasztalatcsere volt.
Ám ahogy egyre közeledett indulásom napja, fel kellett figyeljek valamire.
Mintha csak érkezésem felbolygatta volna a természetfeletti megszokott rendjét itt Japánban; lassan halványult a mágia fényes csillaga.
Fővárosba érkezésem után nem sokkal megtudtam, ott már csupán egyetlen családban észleltek mágikus képességeket. Ráadásul egy igen érdekes családban.
A családfő, Lord Ambroise angol-francia állampolgár volt, felesége, Reiko viszont japán.
Három gyermekük született, Sakura, Andrwe és Yukihito. Közülük egyedül a legidősebb, a lányuk nem örökölt különleges képességeket. A két fiú igen, bár eltérő arányban.
Mindenképpen találkozni akartam velük, mielőtt visszatértem volna hazámba. Ez sikerült is, és be kell valljam, kellemes csalódásban volt részem.
Lord Ambroise és kedves neje örömmel fogadtak, s volt szerencsém a rendkívüli képességekkel bíró Yukihitót is megismerni. Bátyjával, Andrwe-vel csupán futólag találkozhattam; tanulmányai túlságosan is lekötötték őt. A hallgatag Sakura pedig félénken kerülte társaságomat még olyankor is, mikor szüleivel beszélgettem.
A négy nap alatt, melyet náluk töltöttem, jó, ha csupán kétszer láttam őt.
Azonban az indulásom előtti napon szörnyű dologra derítettem fényt. A legkisebb gyermek erejének forrása… Leírnom is rémes, de meg kell erősítenem magamat és elmondani. A forrás, miből varázsereje táplálkozik, egy ősi amulett, amit Reiko asszony oly büszkén mutatott nekem.
Ó, balga ártatlanság! Ha tudná, miféle átkos terhet rakott szeretett gyermeke vállára, elátkozná még a napot is, amelyen döntése megszületett. Ő maga vetné tűzre azt, amit most oly féltő szeretettel dédelget!
Látva sápadt arcomat, férjével egyetemben faggatni kezdett, bár én az elején megszólalni sem bírtam.
Azután rápillantottam Lord Ambroise-ra.
- Shoggotok pecsétjét hordja, azáltal lett ilyen erős. Isten óvja a gyermeküket mindattól, ami reá vár.
Reiko asszony nem értette, miről beszélek, de a Lord igen. Ő is elsápadt. Tisztán látszott rajta erős felindultsága. A szívem szakadt meg értük. Bár előbb jöttem volna Japánba! Bár itt kezdtem volna körutamat. Akkor talán Yukihito lelke nem forrt volna össze az egyik sötét pecséttel, és nem lett volna fenyegetéssé minden élő számára, aki csak lélegzik.
Olyannyira erőt vett rajtam a borzadás, hogy másnap elköszöntem, és szinte menekültem onnét.
Lord Ambroise ugyan elkísért a kikötőbe, de igyekeztem szabadulni minél gyorsabban. Otthon már láthattam, mire képes a pecsét, ha rossz kezekbe kerül. Nem akartam, hogy több közöm legyen ehhez a családhoz. A családhoz, akikben utolsóként élt még a mágia.
Isten velük, és az ég óvja önöket, Cedric Druke,Ambroise grófja, és családja.” – a felolvasás megakadt.
- Melyik család is? Elismételné a nevüket még egyszer? – hajolt előre Lucien érdeklődve.
- A Druke-család. Melynek leszármazottai viszik tovább a varázslatot. Rajtuk múlik, hogy kihal-e itt minden mágia. – Akira halkan felsóhajtott és becsukta a könyvet miután megjelölte, hogy hol tartanak benne.
- Érdekes. Ámbár ez is az én elméletemet támasztja alá. Egy családnév minden vidéken. Ami hol áldott, hol átkozott, attól függően, hogy hogyan viszonyultak az ottaniak a legősibb, legsötétebb kultuszokhoz. Tudja, amerikai körutam során is volt szerencsém megismerni egy családot. Illetve a két még élő tagját. A Zenas testvérpárt. Ők is valami hasonló családi legendáriumot őriztek, amit Riverwood jegyzett le, aki maga is a róla elnevezett falu lakója volt. – Lucien váratlanul megborzongott, mintha az emlék inkább kellemetlen lett volna, semmint olyan, amire szívesen emlékszik vissza.
- Mondja csak Lucien, önnek mi a családneve? – kérdezte, miután térdeit felhúzta a székre, és átfonta a karjaival.
- Hogy nekem? Hát… Ribezahl. – közben levette a szemüvegét és megdörzsölte fáradt szemeit, amik alatt sötét karikák éktelenkedtek.
- Az is ilyen… „varázslatos” név? – a fiú ujjai ropogtak, ahogy begörbítette őket, bár látszólag ő maga ezt észre sem vette.
A férfi halkan felnevetett; bár hangja nem igazán volt örömtelinek mondható. – „Varázslatos”? Ó, egek, dehogy! Inkább ördögi. Tudja, a Ribezahl mit olyan, Ribezal formában egy démon neve, akit gyakran emlegetnek grimoireokban. Sajnos. Nem tudom, melyik ősöm lehetett olyan hibbant, hogy felvett egy ilyen nevet. Nem, bennem semmiféle varázslat sincsen.
- Ez roppantul furcsa. Engem az első pillanatban megbabonázott. – kacsintott rá kuncogva. Ahogy közelebb helyezkedett a férfihoz, előbukkant pólója alól egy hosszú láncon lógó díszes medál.
- Hogy… én…? – Lucien zavarában inkább lefele nézett, így vehette észre a láncot és a medált. Elkerekedett szemekkel meredt rá. – Az a… medál…
Akira viharos gyorsasággal tüntette el a pólója alá. – Családi örökség. Nem fontos.
- Érdekes a kivitelezése. Hasonlít valamire, amit Riverwoodban láttam. Hmmm… Ámbár az is lehet, hogy a sok olvasástól már káprázik a szemem, és képzelődöm. Talán szünetet kellene tartanom, nem igaz? Túl sokat ülök itt bent.
- I—Igen, ebben van valami. De nekem most mennem kell. Viszlát, Lucien. Remélem, összefutunk még. – azzal a fiú felpattant, és kiviharzott az olvasóteremből.
- De…Akira, várjon, kérem! – felpattanva utána eredt. – Hova megy? Talán rosszat mondtam?
- Nem, nem, szó sincs róla. Én csak… Nekem most tényleg mennem kell. – nem nézett a férfi szemébe, ahogy ezt mondta és utána sem, amikor kifordult az ajtón és eltűnt a város nyüzsgő forgatagában. Egyszer sem pillantott hátra, pedig Lucien is kilépett utána.
Aztán végül csak lemondóan sóhajtott egyet és visszament az olvasóterembe. Nem ismerte Akirát, és a helyen is idegen volt. Ráadásul a fiút láthatóan felzaklatta, vagy megbántotta, így nem akart még több gondot okozni neki, elvégre így is olyan sokat segített neki.
Ismét a könyv fölé kuporodott, és folytatta a munkáját, bár gondolatai minduntalan visszatértek a különös fiúhoz. Egyszerűen nem értette, mi üthetett belé.
Megint napok teltek el úgy, hogy nem látta őt. Igaz, mostmár nem is remélte, hogy ott tartózkodása alatt ismét a közelébe jön. Ám mivel a segítsége nélkül jóval lassabban haladt, mint szerette volna, úgy döntött, engedélyez magának egy szabadnapot a fáradtságára való tekintettel.
Összepakolt, majd a könyvet odaadta a könyvtárosnak, hogy nehogy más kivegye esetleg, amíg ő sétál egyet a városban. Táskáját a vállára véve indult kifelé, ám az ajtóban legnagyobb meglepetésére Akirába ütközött, aki befelé igyekezett igencsak szaporán. Sikerült is összeütközniük, hiszen a fiú a padlót fixírozta, nem előre nézett.
-Ó… Elnézést kérek. – aztán felpillantott, és megfejthetetlen kifejezés ült ki arcára.
- Semmi baj. Előfordul az ilyesmi. – Lucien el akart lépni mellette, de még nagyobb meglepetésére a srác megragadta a karját.
- Várjon! Én… Én sajnálom a múltkorit! Nem akartam úgy elrohanni, csak…
- Emiatt igazán ne kérjen bocsánatot. Nyilván megbántottam önt, Akira. Emiatt inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Viszont ha nem haragszik, most mennék. Arra gondoltam, sétálok egyet a városban. Jót tenne egy kis friss levegő.
A mélykék szempár szinte könyörgően nézett rá. – Körbevezethetem? Megtisztelne vele, ha megengedné.
- Nos miért is ne? Elfogadom az ajánlatát, elvégre nem igazán ismerem itt ki magamat, ön viszont helybéli. Tud esetleg valami megtekintésre érdemes helyet?
- Hát… Van néhány eléggé szép és érdekes hely. Jobbára épületek, de talán érdekelni fogja önt.
- Csak ne menjünk be megnézni a belsejét is. Már eleget ücsörögtem az olvasóteremben.
- Nem fogjuk, ígérem.
Ahogy sétálgattak, egyszer csak egy igen érdekes épülethez értek. Igencsak kirítt a városbeli házak közül, mivelhogy egy viktoriánus kastély volt, csakhogy mintha egy teljesen megszállott matematikus építtette volna egykoron.
- Nahát… - kezdte Lucien, mikor felfigyelt rá. – Milyen érdekes. Ezek a lenyűgöző építészeti megoldások! Csodálatos! – meg is indult felé, hogy a kerítés mellől jobban szemügyre vehesse.
- Ez egy elég régi épület. – sietett mellé Akira. Arca kissé gondterheltnek tűnt.
- Igen, azt látom. De… ahogy követi a matematika szabályosságait… Engem R’ylehre emlékeztet leginkább. Pontosan ilyennek képzelném.
-Hát persze… Ömh, mi az a R’yleh? Mindegy is, én eléggé nyomasztónak találom. Nem mehetnénk tovább?
- Ó… Dehogynem. – ám ahogy megfordultak, Lucien észrevett egy alakot, aki a kertben ácsorgott és integetve igyekezett felhívni magára a figyelmet. Ráadásul az utca azon részén senki más nem tartózkodott éppen, így csakis nekik integethetett. – Ömh….Akira, azt hiszem… éppen önnek integet valaki. – mutatott arra.
A fiú a fejét fogva bólintott. – Igen, sajnos én is látom. Egy pillanat türelmet kérek. Elintézem és jövök is vissza. Addig kérem, várjon meg itt, és ha lehet, ne forduljon oda. – azzal eliramodott a kapu felé.
Azonban Lucien tekintetével akaratlanul is követte őt, ahogy áthaladt az úttesten. Persze gyorsan észbe kapott és lesütötte a tekintetét. Nem akart kellemetlenséget okozni Akirának.
Kíváncsisága viszont csak nem hagyta nyugodni, így lopva visszapillantott.
A fiú előtt kitárult a kapu, ő odasietett az integetőhöz, majd röviden beszélgettek valamiről. Ezután az alak meghajolt és távozott, Akira pedig futólépésben sietett vissza hozzá.
- Itt is vagyok. Bocsánat, nem számítottam rá, hogy ilyesmi történik.
- Nem történt semmi. De jól sejtem, hogy ön itt lakik, nem igaz? – Lucien érdeklődve figyelte az épületet.
- Igen. Esetleg… szeretné, ha… körbevezetném?
- Igazán kedves öntől, de nem szeretnék betolakodni az otthonába. Amúgy is többet voltam mostanában a négy fal között, mint kellett volna. De azért köszönöm.
- A hátsókertben van egy tisztás. Azt sem szeretné megnézni?
- Csak ha… valóban nem baj. Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni. – mint mindig, ha zavarban volt, Lucien a szemüvegével babrált.
- Nem fog. Jöjjön csak.
Ahogy sétáltak egymás mellett, Lucien végül is feltette a kérdést, ami már furdalta egy ideje az oldalát.
- Akira… Kérdezhetek valamit? Miért lett olyan ideges, mikor megláttam a nyakláncát?
- Nem tudom. Csak… az lettem. Sajnálom, nem akartam megbántani vele önt. Mondja, van kedvenc állata, Lucien?
- Állatom? - a férfi értetlenül nézett rá. – Ez most hogy jött ide?
- Csak eszembe jutott. Szereti a kígyókat?
- Hát… Nem igazán. De miért kérdezte? Csak nem kígyófarmot rejtegetnek a hátsókertben?
És végre sikerült. A fiú halkan elnevette magát. Lucien elgondolkodva nézte, és az járt a fejében, hogy mikor nevet, még jobban megszépül az amúgy is csinos arca.
- Nem, dehogyis… Csak tudja, előfordul erre egy, én meg eléggé félek tőlük. – pirult ki az arca, de hogy a nevetéstől, vagy a kijelentéstől, azt nem lehetett megállapítani.
- Remek. Két gyáva nyúl egy rakáson. – mosolygott Lucien is, ahogy franciául elmormogta ezt a mondatot.
Akirán látszott, hogy nem igazán értette a mondatot, de azért bólogatott. Közben beértek a kastély hátsó kertjébe, ami lenyűgöző volt a maga nemében. A nyírott bokrok és a gondozott pázsit elképesztően összeillettek a mértani furcsaságok sorát felvonultató épülettel.
- Itt is vagyunk. – mutatott körbe Akira.
- Hűha! Ez nagyon… nyugatias. Meglep ilyesmit látnom itt. – közben a korát meghazudtolva forgott körbe, hogy mindent megnézhessen. Olyan volt, mint egy gyerek.
Akira nem is bírta megállni nevetés nélkül. Kuncogva dőlt le a fűbe.
- Mondja csak Lucien, ha nem vagyok túl indiszkrét, megkérdezhetem, ön mennyi idős?
- Harmincnyolc múltam februárban. Nagyon öregnek látszom, igaz? – ült le ő is.
- Dehogyis. Én olyan huszonötnek tippeltem volna.
- Hogy? – pirult el kissé erre a kijelentésre a másik.
- Egészen fiatalnak néz ki. Higgye el nekem.
- Én… Igazán… köszönöm. Jól esik, hogy ezt gondolja. Végül is… Tényleg nem vagyok olyan öreg. Csak leszek…
- Sok testmozgás kell. Az fiatalon tartja az embert.
Lucien zavartan igazított egyet a szemüvegén.
- Nos...Én csak...- elhallgatott kicsit, és félrepillantott .- Talán most mennem kellene...
Akira erre elfordulva felhúzta a térdét és ráhajtotta a fejét.
- Sajnálom... Menjen csak nyugodtan...
A férfi meglepetten kapta felé a tekintetét. Teljesen összezavarta ez a reakció, amit sehova sem tudott tenni.
- Akira...- szólította meg az egészen kicsire összegubózott fiút.
- Igen...?
- Ha... Felteszek neked egy kérdést... Válaszolsz rá őszintén?- váltott hirtelen tegezésre, mert úgy érezte, ahhoz, amit kérdezni akar, nem illik már a magázódás, hiszen túl személyes dolog lesz.
A fiú alig észrevehetően bólintott. - Igen.... Mi lenne az?
- Miért... Miért érdeklődsz ennyire irántam? Talán... tetszem neked...?
Akira mélyen elpirult de lassan bólintott.
- Valamiért annyira...vonz engem...Mindig...Mindig maga jár a fejemben...amióta csak megismertem önt...
Ez a vallomás meglepte. Sóhajtva túrt előreomló vörös tincseibe, és hátrasimította őket, de ettől nem lett nyugodtabb. A helyzet sem jobb, természetesen.
Egyszeriben félelmet kezdett érezni a mellette ülőtől. Nevetséges volt ugyan ez az érzés, de így volt. Persze nem magától Akirától, hanem a mondanivalójától fogta el rossz érzés. Felrémlett benne Simone arca, és a kedves szavai. Ahogy magához ölelte és becézve suttogott a fülébe miközben hangjukat visszafogva szeretkeztek a sátor csendjében.
Aztán elméjébe az összetört test, az iszonyú mennyiségű vér és a hidegen rámeredő halott tekintet képe kúszott be és legszívesebben már a haját tépve, ordítva fetrengett volna a földön. Bármit, csak múljon el ez az égető érzés belőle...
- Nem... Nem hinném, hogy jól járnál velem... - motyogta halkan, kicsit rekedtes hangon. Nem, Akirát nem teheti ki ennek.
Tetszett neki a fiú, nagyon is. És nem csak azért mert a Simone halála óta eltelt tíz év alatt senkivel sem volt, hanem önmagáért is. Aranyos volt, és kedves is.
- Miért nem?- kérdezte, aztán ő is sóhajtott egy aprócskát.- Igazából inkább ön az, aki nem jár jól velem.
- Veled? Ugyan miért nem? Kedves vagy, segítőkész és a magad aranyosan esetlen módján édes...szép...- a férfi elvörösödött, ahogy kimondta hangosan is amire gondolt.
- De ez a hülye nyaklánc...!- Akira dühösen a földre csapott öklével .- Minden a családom hibája!
Lucien óvatosan nyúlt felé és alig érezhetően megérintette a kezét.
- Miért? Mert egy shoggoth-lánc van rajtad?
- Önnek kellene tudnia a legjobban miféle lánc is ez.
- Tudom. De nem igazán érdekel. Azt hiszed, nem láttam már ilyet? Sőt még rosszabbakat is... - a végét már csak mormogta.
A fiú maga elé meredt. - Ko--Komolyan?
- Még évekkel ezelőtt. Egy ilyen lánc nem zavar engem. Láttam már máson is. De jól sejtem akkor, hogy te vagy annak a bizonyos varázslócsaládnak a sarja?
- Igen. De nem akarok az lenni, higgye el.
- Miért nem?
- Nekik nem én vagyok fontos, hanem az erőm és a családi vérvonal fenntartása. Nem akarják tudomásul venni, hogy én... Nem szeretem a lányokat. - pillantott a férfira mostmár ő is fülig pirulva.
- Értem. Ezek szerint... bajba keverlek azzal, hogy itt vagyok...- körbepillantott .- Akkor miért nem megyünk el innét? Nem akarom, hogy miattam...
- Engem nem... Nem érdekelnek a szabályaik!- Akira egész testében remegett az indulattól, Lucien mégis a tó felé kapta pillantását. Furcsa recsegő-ropogó hangot hallott felőle és meg is értette hamar, hogy miért. A víz egyetlen pillanat alatt jéggé fagyott.
A férfi gyanította, hogy ez Akirának és a dühének volt betudható. Mindenféle mérlegelés nélkül is azonnal tudta, hogy le kell nyugtassa de gyorsan.
- Akira...Nyugodj meg kérlek. Ez így nem jó...- tétovázott kicsit, de aztán tenyerét a remegő fiú arcára simította.
Egy pillanatig úgy tűnt, nincs semmi hatása, de aztán mély sóhaj tört fel belőle és abbamaradt a remegése is. Lucien kedvesen rámosolygott, ahogy észrevette, mennyire megijedt. Biztosan szégyellte magát előtte, amiért így elvesztette a fejét.
- Akira...- nem törődött vele, hogy megláthatják, magához húzta és szelíden átölelte .- Nincsen semmi baj. Ösztönös és természetes reakció volt.
Úgy simogatta a haját, mint egy kisgyereknek szokás. Dehát végső soron Akira az is volt még bizonyos értelemben.
Kis ideig kiélvezték a békességet, aztán a fiú felpillantott rá. Szemei kitágultak, és gyorsabban szedte a levegőt is. Arca már régóta versenyre kelhetett volna a túlérett paradicsomokkal is.
- Lucien...
- Nem ijesztettél meg, ha erről akarsz kérdezni. Megleptél inkább. Nagyon erős vagy. A mágiád... Hihetetlen. Vagyis... Még sosem láttam ehhez foghatót, még akkor sem, ha ezzel foglalkozom régóta. Élőben tapasztalni ezt...
- Meglepő volt vagy inkább zavaró?
- Meglepő. Egyáltalán nem zavar a dolog .- váratlanul lehajolt és apró puszit nyomott a fiú homlokára .- Az hogy találkozhattam veled, olyan, mint egy valóra vált álom. És nem csak azért mert varázsló vagy. A közeledben lenni valahogy olyan megnyugtató a számomra.
- Én...
- Shhh... Elmenjünk innét valahova máshova?
- Igen, az jó lenne. Nem akarom, hogy meglássanak minket így együtt. Nem magam miatt, hanem mert...nem akarok kellemetlenséget okozni azzal, hogy a családom tagjai nekünk esnek.
- Rendben. - Lucien úgy kelt fel a földről, hogy közben őt is felsegítette.- Mit szólnál, ha eljönnél hozzám, a szállodába? Ott biztosan nem zavarnának. Nyugodtan átgondolhatod a dolgokat.
Akira bólintott.
- Az nagyon jó lenne. Nagyon... Össze vagyok zavarodva most. Szükségem lenne egy kis nyugalomra.- túrt a hajába kicsit remegő kézzel. Ajkai is remegtek, a teste pedig hidegebb volt, mint kellett volna lennie.
Lucien gyanította hogy ez az előbbi varázslat mellékhatása lehetett. Levetette a zakóját és a fiú vállaira terítette.
- Tessék. Így talán jobb lesz kicsit.- megmosolyogta a hálás pillantást, aztán fél kézzel gyengéden magához ölelte a fiút.
- Köszönöm.
Kettesben és - csodák csodája- békességben hagyták el a kertet és a villát.
2.fejezet: Vér
Észre sem vették, hogy milyen gyorsan telnek a napok. Mire észbe kaptak, már egy hete múlt, hogy Akira úgy is mondhatnák, beköltözött hozzá.
Igaz, először kicsit kínosnak érezte a helyzetet, főleg a rémálmok miatt,amik menetrendszerűen visszatértek minden este. Nem akarta hogy a fiú tudomást szerezzen róluk. Vagy aggódni kezdene, vagy hazamenekülne és többé soha nem láthatná.
Egyfajta függőséget okozott számára hogy láthatta maga körül sürögni-forogni, esténként ágyba bújni, (betakargathatta és figyelhette ahogy álmos kiscicaként összekuporodva álomba szenderült), és ahogy reggelente vidám mosollyal ébredt.
Szíve egyre nehezebb lett az idő multával. Nappalait már ő uralta, de ha elaludt, még mindig a tíz éve történtekről álmodott.
Szombat volt, és korábban kelt mint a fiú. Mélyet sóhajtva ült le a kis konyhaasztalhoz egy bögre kávéval, amibe belekortyolt. Az utóbbi éjszaka volt a legpokolibb mind közül. Beleremegett, ha rágondolt.
Nem akart ugyan, de muszáj volt. Valami kényszeríttette rá újra meg újra. Lehunyta a szemét.
" Félhomály uralta a kis sátor belsejét. Az ágya szélén ülve olvasgatta a jegyzeteit, Simone pedig a hasán fekve aludt már. Hosszú, göndör haja a vállára, arcára és nyakára tapadt. A sötétbarna szín éles kontrasztot alkotott a hófehér bőrével, bár most a kis sötétség elmosta a kontrasztokat. Hosszú és a nők által annyira irigyelt pillái olykor finoman megrebbentek, karcsú teste finoman megrezzent.
Lenézett rá és elmosolyodva megcirógatta a haját. Nem állt meg ennyinél, mert érezte, hogy nem elég. Lehajolt és csókot lehelt az ajkaira is, mire hirtelen két kar fonódott szorosan a nyaka köré. Mikor meglepetten elhúzódott kissé a szédítő csók után, egy álmos de mégis nevető arany szempárral találta szembe magát.
Simone megnyalta ajkait és mocorgott kicsit.
- Na mi lesz? Szöszölsz még azokkal a papírokkal, vagy csatlakozol hozzám egy kis játékra?- hangja kihívó volt és édes, mint a méz.
Nyelt egyet, és ahogy a tekintetük egymásba kapcsolódott, érezte, hogy nem fog tudni ellenállni neki. Hagyta, hogy magával sodorja a szenvedély.
Simone magára húzta, karjai rabul ejtették. A férfi pillanatok alatt száműzte valahova a szemüvegét és már csókolta is. Olyan szédítő szenvedéllyel és vadsággal, ahogy még soha. Mire levegő után kapva kicsit elhúzódott tőle, meglepve tapasztalta, hogy a hátán fekszik, és a másik fölötte támaszkodik. És ha ez nem lenne elég, már nem csak a férfi, de ő is meztelen.
Jó ég, mégis mikor...vetkőztette le?
Nem tudott ezzel foglakozni tovább; a másik térde a combjai közé fúródott, és lassú mozgással kezdte izgatni őt. Újra lecsapott ajkaira is egy még hosszabb csókra.
- Jézusomh... - lihegte, mikor levegőhöz jutott.
- Nem... Csak Simone. De azért jól esik, ha így felértékelsz, gyönyörűm - kuncogott.
- Neh... Ne hülyéskedj...márh...- nyögte ki remegve, mikor a másik gyengéden félretolta a térdeit és hozzásimult, kezeivel közben a felsőtestét cirógatva.
Érezte, hogy egyre jobban keményedik, de partnere sem volt ezzel másként.
Simone ismét ajkaira hajolt, de most csak lágyan becézgette őket, már nyoma sem volt a vadságnak benne.
- Nem hülyéskedem. Gyönyörű vagy .- simított végig az arcán. - És az enyém. - tett egy mozdulatot, mire feledve az önkontrollt, hangosan nyögött.
Riadtan harapott ajkába, de úgy tűnt, Simone-t nem zavarja a dolog, mert megismételte a mozdulatot, amitől immár merev férfiasságuk összesúrlódott- ő pedig a mennyekben volt már csak ettől.
Aztán a puha ajkak végigbarangolták a mellkasát és a hasát, egyre lejjebb jutva. Alig kapott így is levegőt már, de mikor megérezte őket odalent, hát az a kevés is benne rekedt.
- Istenem...Óh, édesh...Istenemh...- nyögte rekedtes hangon, a lepedőbe markolva. A másik nagyon is jól tudta, hogy szítsa fel benne a testi vágyakat.
Ujjai közül már kettőt érzett magában, ami kicsit feszítette így, de még ez sem tudta elvenni élvezetét .- Kérlekh..Mégh...Még...! - nyüszítette ívbe hajló testtel. Nem tudta kimondani, ahhoz nem volt elég oxigén a tüdejében,de Simone így is megértette. Kiengedte ajkai közül, kihúzta az ujjait és maga helyezkedett oda. Ujjaival kisimított pár vörös tincset a homlokából, amik izzadt bőréhez tapadtak, és tekintetével az övét kereste.
Lassan bólintott, mert többre nem futotta; aztán kis híján sikoltott a kéjtől, ahogy beléhatoltak.
Kezébe harapva fogta vissza a hangját, mert másképp már az egész tábor ott tolongott volna a sátrukban.
Ahogy Simone mozgott benne... Az értelmes gondolatok elhagyták testét és csak a gyönyörnek hagytak helyet. Egyre vadabb lökésekkel ostromolták, amibe csípője minduntalan beleremegett. Teste síkos volt a verítéktől, akárcsak kedveséé, így keze minduntalan lecsúszott mellkasáról. A fejét dobálva igyekezett kitartani még, de olyan nehezen ment. Annyira... Annyira jó volt!
Simone viszont úgy tűnt, még magánál van. Sunyin vigyorogva megállt és kihúzódott belőle- csalódott nyüszítést csikarva ki meggyötört tüdejéből.
Ám ezt rögtön újabb kéjes nyögés követte, ahogy átperdítette a hasára és felhúzta magához a fenekét. Már tudta mit akart, és még inkább remegett a vágytól. Mikor belé hatolt újra, csak azért nem ment el azonnal mert önuralma utolsó kis morzsáiba kapaszkodva rászorított merevedésére.
Jézus Isten, ez a férfi teljesen megőríti! Pontosan tudja, hogy ebben a pózban annyira intenzíven érzi magában, hogy nem bírja... Mégis...
- Ah...Aah...Neh...Simone...Neh...- nyögte, ahogy a másik ismét mozogni kezdett.
A férfi teljesen ráhajolt a hátára, ahogy lassú ringásba kezdett. Már ő is zihált, ujjai a csípőjébe martak és mozdulatai hol gyorsulni kezdtek, hol szinte megálltak- jelezve, hogy ő is közel van már a végső határhoz.
Előre nyúlt és rákulcsolta kezét az övére, majd mozgásra bírta.
- Gyerünkh... Lucien... Gyereh velem... - hívta igéző hangján.
És ő ment is. Az orgazmus robbanásszerűen tört rá, aztán hullámokban borzongatta tovább testét, kéjes nyögést csikarva ki tüdejéből. Kimerülten omlott az ágyra, és már érezte is magában a másik forróságát. Simone is elment, élvezetét mélyen belé ürítve. Levegő után kapkodva borult rá és simult hozzá.
Nehéz volt, nyomta lefelé, de képtelen volt moccanni vagy akár csak szólni is. Teste még mindig remegett és bizsergett, a szíve vad ütemben vergődött bordái mögött, és a kielégültség ólmos fáradtságként telepedett rá.
Fogalma sem volt, meddig feküdhettek így. Kicsit fulladt, de olyan jó volt és békés, hogy semmi pénzért sem szólalt volna meg. Még akkor sem, mikor már tudott volna beszélni. Lassan lélegzett, és elmerült a kitöltöttség érzetében- hiszen a másik nem húzódott még ki belőle.
Lehunyta a szemét és már majdnem elaludt, mikor...
Valami fura szag kúszott orrába, ingerelve őt. És az a hang...! Szörcsögő-hörgő légvétel egy sérült tüdőből...
Szemei felpattantak és az álmosság helyét rémület vette át. Meredten bámulta Simone karját, ami mellette hevert. Nem látott rajta semmit, de a bőre... Mindig ilyen... fakó volt...?
- Lucien...
Rémülten fordult meg, hogy jobban lássa. Aztán kis híján üvölteni kezdett. A szétszabdalt mellkas, a feltépett torok, üveges tekintet... A bőrre száradt alvadó vér és az undorító hörgés ahogy levegőt próbált venni...
Halálra váltan lökte félre és az ágy végébe kúszott előle, onnét meredt rá. Aztán tudatáig az is eljutott, hogy az ágy -és vele ő maga is- csurom vér. Mindenütt.
A pánik első hullámai már elborították, mikor ösztönösen lenyúlt és megérintette magát a fenekénél. Mikor visszahúzta a kezét majdnem elhányta magát. A ragacsos anyag, ami borította nem fehér volt, hanem rozsdaszínű. Alvadt vér és húscafatok.
Míg a kezére meredt, Simone elindult felé és már csak arra eszmélt, hogy az ágyra teperte. Arcára kéjes és rá annyira nem jellemző vigyor húzódott, ahogy a vergődését figyelte. Majd hozzá simult és leszorította.
- Mi a baj, édesem? Mitől félsz ennyire? Hiszen nem bántalak.
- Ne...Kérlek ne... könyörgök...
- Te az enyém vagy, ezt jobb ha megjegyzed. Hiába is futsz... Mehetsz bárhová...- közben a jól ismert fekete csápok kúsztak testére a másik sebeiből, égetve ahol hozzá értek a bőréhez .- ... tőlem nem szabadulsz meg. Felfalom a lelked és elveszem a tested ahogy 'ezzel' is tettem .- felnevetett.
Majd beleőrült ebbe a gusztustalan hangba. Simone szájából rohadt vér buggyant ki, nevetése hörgéssé vált. Aztán lecsapott az ajkaira, ő pedig a torkán érezte lefolyni a hányingerkeltő anyagot."
Ebből az álomból riadt az éjszaka közepén. Nem csoda, hogy utána már csak virrasztott. Nem, ennek nem teheti ki Akirát.
Sóhajtva nyitotta ki a szemét, és kis híján hátrahőkölt, mert a fiú ott állt előtte és őt nézte mereven.
- Lucien... - hangja halk volt és kicsit félelmet érzett benne. - Lucien...! - váratlanul mozdult és szinte az ölébe omlott.
Annyira igyekezett elkapni, hogy kis híján elejtette a bögrét. De végül sikerült letennie és magához ölelnie Akirát, aki szipogva bújt hozzá, karjaival szorosan átölelve a derekát. Arcát a mellkasába rejtette, teste remegett.
- Akira...? Mi a baj?- kérdezte tőle ijedten.
- Nem akarom...Nem akarok elmenni innét...! Veled akarok maradni! Veled akarok lenni...! Kérlek! Kérlek... Kérlek...- ismételgette egyre hisztérikusabb hangon, amitől még jobban megrémült.
Mi a fene történhetett?!
Gépiesen ringatni kezdte a fiút a haját simogatva.
- Jól van, semmi baj. Nyugodj meg, kérlek. Nem kell elmenned. Akira, nézz rám. - emelte meg az állát finoman, rákényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Könnyes kék szempár nézett fel rá. - Mi történt? Mondd el kérlek.
- Telefonáltak. - szipogta végül. - Apám nagyon dühös rám...Azt akarja, hogy... hazamenjek. Mert ha nem... Megfenyegetett, hogy téged... Hogy téged...
- Shhh... Semmi baj. - húzta magához és a szíve majd megszakadt érte. Belecsókolt a kócos fekete fürtökbe és lágyan ringatni kezdte a fiút. - Nem kell aggódnod. Maradhatsz, ameddig csak akarsz. Apádtól pedig nem félek.
- De... De ő...
Sóhajtott. Tehát nincs más választása...
Eltolta magától kicsit Akirát, aki meglepetten pislogott rá.
- Lucien...?
- Mutatok valamit. Remélem, nem fogsz megundorodni tőlem, vagy...Nem azért mutatom meg, hogy... Csak látnod kell, hogy nincs okom félni az apádtól. Varázsló, de mégiscsak ember. Az elején kezdem. A családommal kapcsolatban... Nem teljesen voltam őszinte. Voltak idők, amikor... Még birtokoltunk valamennyi varázserőt. De ez régen volt. Úgy száz éve már egyre fogyott az erőnk és mára teljesen eltűnt. Én például már semmire sem vagyok képes.
- Lucien, én nem...
- Ezt muszáj végighallgatnod. Tudnod kell, ha úgy döntesz, itt maradsz. Szóval... azt meséltem már neked, hogy régebben egy expedíció tagja voltam,amivel bejártam a fél világot Riverwood útját követve. Heten voltunk. Derek Williams professzor,a vezetőnk; Elliot Ravenwood fotós; Ammi Zenas mítoszkutató; én,mint az ősi nyelvek szakértője és Riverwood munkásságának ismerője; Emma Heatherfiel író és dr. Simone Chevalier régész és restaurátor. Simone és én... Szerettem őt. Szinte minden éjszakát együtt töltöttünk, de hát fiatalok voltunk. Azt hittük, miénk a világ. Aztán csatlakozott hozzánk Jaime Jones is. Így már egy orvossal is gazdagodott kis csapatunk. És a bajok ekkor, 2003-ban kezdődtek. Visszatértünk Riverwoodba és... Simone arról kezdett panaszkodni, hogy fáj a feje. Állandósult nála a dolog. Jaime igyekezett megtalálni az okát, de... Tulajdonképpen azon kívül, hogy gyógyszerrel tömte, nem tudott mást tenni. A vizsgálatok során semmit sem találtak. Aztán már szédelgett is. Egyik este, mikor kettesben voltunk... Magához húzott és úgy ölelt, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban eltűnök. Aztán beszélni kezdett. Halkan, megtört hangon. Elmondta, hogy amióta két évvel korábban elutaztunk az Antarktiszra és elértük a Pokol-hegységet, ahol Riverwood is megfordult és azt a rémes novellát írta róla... Szóval az óta folyton rémálmok kínozzák. Legtöbbször valamiféle sötétséget lát, ami üldözi őt. Anyagtalan, de olykor mintha undorító csápok nyúlnának ki belőle felé. És tudja, hogy ha elérik, akkor valami rettenetes dolog fog történni. Álmaiban végez velem. És ez azóta tart, hogy a Pokol- hegynél belépett abba a kis barlangfélébe, amit állítólag szentélyként használtak. Annyira elgyötört volt, de én... Én azt hittem, csak a kimerültség miatt hallucinál ilyeneket. Nem hittem neki. Aztán két nap múlva reggel... Ott találtuk Emmát a tábor szélén. Valami vagy valaki borzalmas módon megcsonkította a testét és otthagyta, hogy megtaláljuk. Simone teljesen kikészült. Azt hajtogatta, hogy ez az ő hibája volt. Hogy ő csinálta. Próbáltam vigasztalni és megnyugtatni, hogy ezt nem tehette ő, de csak kétségbeesetten zokogott. A következő nap reggelén pedig... Elliot-ot találtuk ugyanott, ugyanabban a borzalmas...állapotban. Rohantam Simonehoz, aki a sátrunkban volt. Falfehér arccal ült az ágy szélén és meredt maga elé. Mikor már rázogattam, hogy magához térjen, rám nézett de nem látszott, hogy felismert volna. Rekedt hangon annyit mondott, hogy vért hányt. Mostmár kezdtem elhinni, hogy baj van. Nagyobb, mint azt képzeltük. Végül is két ember meghalt, alig huszonnégy óra leforgása alatt, és Simone... Viszont Williams professzor... Hajthatatlan volt. Nem akart távozni. Nem tehettem, mást, mint egész nap Simone-nal maradtam. Este megpróbáltam virrasztani mellette, de éjfél felé... Elnyomott az álom. Emlékszem, sikoltozásra riadtam. Rohantam kifelé, és amit ott láttam...- elhallgatott egy pillanatra és nyelt egyet. Aztán némiképp összeszedte magát és mielőtt Akira közbeszólhatott volna, folytatta. - Emma és Elliot... Williams hulláján marakodtak, Simone pedig... Jaimét próbálta meg éppen... Aztán valaki megragadta a karomat és igyekezett elhúzni onnét. Még jó, hogy a számat is befogta, mert különben ordítottam volna. Szerencsémre csak Ammi volt az. És még élt. Küzdöttem vele, mert nem akartam otthagyni Simone-t. Végig kellett néznem, ahogy Jaime...Nem tudom, miféle lény volt, ami Simone testében rejtezett, de... Borzalmas volt. Mivel nem volt rajta az ige, láttam a felsőtestét. Emberi lény nem élhette volna túl azokat a sérüléseket. A tüdejénél iszonyú seb tátongott, a torkát pedig... És azok a hangok... Ahogy megtorpant és visszanézett ránk... Aztán felkelt és otthagyva Jaimét felénk indult... Többre nem emlékszem. Nem tudom, mi történhetett, mert arra eszméltem csak, hogy reggel van, én pedig ott fekszem a földön reszketve. Ammi a kezemet paskolgatta, aztán felsegített. Nem értettünk semmit. A tábor néptelen volt, rajtunk kívül nem volt ott senki. Még Jaime is eltűnt. Bármennyire is akartam, nem maradtunk ott. Ammi magával vonszolt be a városba. Nagy felhajtás volt meg minden. Keresték a többieket, de csak hetekkel később találták meg a holttesteiket. Vagyis... Nem mindegyikükét. Simone és Jaime hiányoztak. Sosem kerültek elő. De amíg élek, nem felejtem el ezt. És ha akarnám sem tudnám. - azzal nekiállt kigombolni az ingét. Mikor végzett, előtűnt a mellkasát és a karjait borító irdatlan mennyiségű, frissnek és közben mégis begyógyultnak is tűnő seb. - Azt hiszem, ezt Simone csinálta. Vagyis az a valami, ami a testébe bújt. Azóta pedig... Tíz év telt el, de minden éjjel újra meg újra vele álmodok. Nem valami romantikus módon, mint egy elvesztett szeretőről.... Az a lény most rám vadászik. Türelmetlenül keres, és... Ammi két hónapja tűnt el Riverwoodból. Fogy az időm, Akira. Látod? Ezért nem félek az apádtól. Amit ő tehetne velem... Az semmiség ehhez képest. Mert az a valami meg fog találni és akkor... - homlokát a fiúénak döntötte. - Ezért mondtam, hogy nem járnál jól velem. Kedvellek téged, de... Ez nem gyerekjáték. Versenyt futok az idővel, hogy... Megtaláljam a varázsigét, amivel Riverwood annak idején visszazárta a szentélybe. És nem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne miattam. Ugye megérted ezt?
A fiú rémült arccal meredt rá. Úgy tűnt, teljesen sokkolta a dolog.
Végül tétován és kissé remegő kézzel megérintette az egyik sebet. Ujjai végigfutottak rajta.
- Ezek a sebek...
- Már tíz évesek. Borzalmas, tudom, de...Együtt kell élnem velük.
- Olyannak tűnnek, amik...nagyon fájnak...
- Nem fogok neked hazudni. A nap minden egyes percében égnek és sajognak. De nem érdekes. Már megszoktam.
A fiú erre körkörös mozdulatokkal cirógatni kezdte a bőrét.
- Meggyógyítom őket.
Elkapta a kezét és elemelte onnét. - Ne tedd. Ha megpróbálnád, rajtad is megjelennek .- puszit nyomott az összefogott ujjakra. - Nem akarlak megsebezni téged.
- De csak egy varázsige...
- Nem. Már próbálták. Ammi öccse gyógyító. Majd fél évig hordozta magán a sebeket, miután megpróbálta begyógyítani őket. - elengedte a fiút és visszagombolta az ingét.- Ennek tudatában kell döntened, Akira. Nem vállalom a kockázatot, hogy bajod essen.
Akira hallgatásba burkolózva nézett maga elé jó ideig. Mikor felpillantott, tekintete elszánt volt.
- Nem érdekel, mi lesz. Érzem, hogy valami olyan erővel húz feléd, aminek nem tudok és nem is akarok ellenállni .- megrázta a fejét. - Talán a sors akarta így. Hogy mi ketten egymásra találjunk. Azt hiszem… Szeretlek téged, Lucien. Már attól fogva, hogy először megláttalak.
A férfi erre kesernyés hangon felnevetett.
- Ugyan ki képes szeretni egy magamfajta alakot? Csak abban reménykedem, hogy nem fogod ezt megbánni.
- Miért bánnám meg?! Nekem nem kell más, csak hogy átölelj engem! Ha a karjaidban tartasz, nem félek semmitől! Még apám sem fog érdekelni többet. Veled megyek, ahová csak akarod!
- Hé…Hé…! Nyugalom! – tette az ujját a fiú ajkaira. – Egyenlőre nem megyek én sehová sem. Itt maradok Japánban. Jó lesz így?- karjaival körbeölelte a derekát és közel húzta magához. Aztán ajka a fiúéra tapadt. Úgy csókolta, mint ahogy a fuldokló kap levegő után, mikor a víz felszínére bukkan- vagy mint aki évek hosszú sora óta magányosan töltötte minden egyes napját.
Akira először meglepődött;szemei kerekre tágultak és teste is megfeszült kicsit. De aztán fokozatosan ellazult a másik ölelésében. Mocorgott kicsit, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, aztán boldogan viszonozta a szenvedélyes csókot.
3. fejezet: Összeolvadás
Gyengéden tette le a fiút az ágyára és lassan hajolt csak fölé. Kedvtelve nézett végig rajta. A látvány magáért beszélt.
Kócos fekete haj, kipirult arc, és csillogó szemek.
Kissé kapkodta a levegőt az utolsó csókjuk miatt, ajkai is nedvesek voltak még.
Gyönyörű volt.
Végigsimított az arcán és leült mellé az ágyra. Akira félénken pislogott rá; kezébe fogva a kezét.
- Lucien…
- Nem kell félned. Semmi olyat nem teszek, amit te nem akarsz. Rendben?
- De én… Én akarom… Félek kicsit, de… Veled akarok lenni. Azt akarom, hogy a magadévá tegyél. Hogy ölelj és… Azt akarom, hogy azt… Azt oda…- pirult fülig.- Még sosem voltam senkivel, és… És azt akarom, hogy az első veled… Hogy te…
Lucien kuncogott. – Valóban egy ilyen vénembert akarsz magadnak?
- De hát te nem is vagy vén…
Annyira édes volt, hogy legszívesebben azonnal felfalta volna. De nem akart ajtóstól rontani a házba és azt sem akarta, hogy az első alkalma fájdalmas legyen. Örömet akart szerezni neki és addig kényeztetni, amíg eszméletét nem veszti a gyönyörtől.
Erről persze ismét a múlt jutott eszébe. Hogy annak idején Simone is ezt tette vele. És mi mindent tanított neki, atya ég!
De ez most másféle gondolat volt, mint addig. Simone emléke kedves és halovány képpé fakult, ahogy Akirára nézett. A fiú kedves ártatlansága rabul ejtette elméjét és tövises indaként fonódott szívére- soha többé nem eresztve el azt.
Tobzódott ebben az érzésben. Jó volt. Szavak sem voltak rá, mennyire is.
Kívánta a fiút;ez a testén is megmutatkozott.
Akira kezével belekapaszkodott az ingébe, úgy húzta lefelé magához. Persze nem valami erősen, de ő dőlni kezdett, míg végül ott feküdt félig rajta félig mellette. Egyik kezével a hajába túrt, a másikkal elkezdte lesimogatni a pizsamafelsőt róla.
Meglepve tapasztalta, hogy a fiú bőre kicsit hűvösebb volt, mint lennie kellett volna, de hamar rájött az okára. A mágikus ereje borzongatta mindkettejüket.
Erre elmosolyodott. Ha már most ilyen, mi lesz még később? Mert mostmár biztosan végig fogják csinálni. Ha akarna, sem tudna leállni ezek után.
Lehajolt és ajkát a fiúéra tapasztotta, közben keze már a mellkasát cirógatta.
Akira belenyögött a csókba és közelebb törleszkedett hozzá. Aztán a következő pillanatban már tépni is kezdte a ruháját.
- Kérlek...Kérlekh… - zihálta elszakadva tőle .- Akarom… Most akarom…
Lefogta a kezeit, és szelíden lenyomta az ágyra.
- Nem kell sietni. Nem fogom meggondolni magam, ne aggódj. De lassíts kicsit. Meg fogom mutatni neked, milyen egy igazi szeretkezés, rendben? Nem megdugni akarlak, hanem igaziból szeretni téged. Ne legyél türelmetlen, kiscicám. – cirógatta meg a kipirult arcot.
Akira megfogta a kezét, és az arcához simította. Úgy nézett fel rá… Hogy is?
Szerelmesen? Rajongva? Istenítve?
Jó ég, ez az arc az őrületbe kergeti! Azok a hihetetlenül kék szemek, amikben a jeges vidékek fagya egyesül a szenvedélye melegével… A pisze orrocska… A csókolnivaló halvány ajkak…
És az imádnivaló arccsontjai…
Pillantása továbbvándorolt a másik testén és meglátta, milyen hatással is volt rá. Elmosolyodott.
- Úgy látom, kezd kényelmetlenné válni a helyzet. – szabad kezével végigsimított rajta, mire Akira levegő után kapva remegett meg.
Erre elengedte az arcát, és immár mindkét kezét használva megszabadította pizsama maradékától is. Kicsit meglepte, hogy alsót nem viselt, de gyorsan túllépett ezen a tényen, hiszen a meztelen teste elterelte a figyelmét. Még gyönyörűbb volt, mint várta.
Lehajolt és csókot lehelt a hasára, mire a fiú a hajába túrt. Apró kezei elvesztek a vörös tincsekben, és felkuncogott.
- Csikiz a hajad…
- Bocsánat. Összefogjam?
- Ne, nem kell. Szeretem, ha megérint. Olyan puha. – csavart ujjai köré egy tincset, aztán elengedte és hagyta kicsúszni közülük. Láthatóan élvezte a játszadozást vele, így Lucien hagyta, hagy tegyen, amit csak akar.
Egyszer csak Akira abbahagyta a haja piszkálását és tenyerébe fogva az arcát kényszerítette hogy, felnézzen rá.
- Meg akarlak… érinteni… lehet…?
- Hiszen most is azt teszed. – pedig nagyon is jól tudta, hol akarja érinteni a fiú. De tőle is hallani akarta.
A kezek lecsúsztak az ingéhez, és gombolni kezdték, aztán lesimogatták róla a ruhadarabot. Végigcirógatták a mellkasát, majd lecsúsztak a nadrágjáig, és azt kezdték bontogatni.
- Itt akarlak érinteni téged. Szörnyen akarom, hogy megérinthesselek.
Annyi időre felemelkedett, hogy megszabaduljon tőle, aztán ismét Akirához simult.
- Persze, hogy szabad. Ha szeretnéd, tedd csak meg. – megremegett és az ajkába harapott, mikor a kicsit tétova, de ismerkedő ujjakat megérezte férfiasságán. Jó volt. Nagyon jó.
Hogy ne maradjon adósa, ő is cirógatni kezdte a másikat. Először csak ujjbeggyel, aztán rákulcsolta a kezét és finoman húzogatni kezdte rajta a bőrt.
Akira levegő után kapott, teste megfeszült, és a fejét rázta.
- Ne… Neh csináld… Lucien… Nehm… bírom…
- Tudom… Azért csinálom. Látni akarom az… arcod mikor… elmész, csak a… kezemtől.
- Perverzh…- nyögte ki hátravetve a fejét. – Perverz vénh… emberh…
Kuncogott, ahogy leteperte az ágyra és széttolta a lábait. Aztán lentebb csúszott, és mielőtt még tiltakozhatott volna, ajkai közé vette őt.
A fiú kéjes nyögése visszhangot vetett a kis szobában, ujjai a hajába martak.
Lassan csinálta, nem sietett el semmit. Tudta, hogy ezzel még inkább az őrületbe kergeti a másikat- és ha már itt tartunk, saját magát is- de nem érdekelte különösebben.
Ráérősen kóstolgatta a fiút, aki már vonaglott alatta, és a haját tépte kínjában, amit az eddig számára ismeretlen gyönyör okozott neki.
Egy ideig bírta, de utána kiengedte ajkai közül és felemelkedett kissé. A fehér kis kezek a lepedőre estek, Akira zihálva hevert alatta. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, egész testét veríték borította.
Lucien megigézve bámulta. Gyönyörű volt. Mint egy kis porcelánbaba… Tökéletes.
Hirtelen ébredt rá, hogy őt kereste egészen eddig. Lelkét valami egészen eufórikus és melengető érzés árasztotta el. A hiányérzete kezdett megszűnni.
Lecsapott a még mindig pihegő fiú ajkaira és mohón csókolta megtámaszkodva a feje két oldalán. Teste kicsit önállósította magát, mikor mozogni kezdett. Lágyan ringatózva dörzsölte össze merevedéseiket, aminek hatására kezdte elveszíteni a megmaradt önuralmát is.
Akira a nyakát szorította egyik kezével; a lepedőt a másikkal, aztán körmei a lapockájába mélyedtek és cseppet sem finomkodva végigkarmolta az oldalát, ahogy lecsúszott róla.
Kicsit fájdalmas volt, égetett a sebe, de nem érdekelte igazán. Talán még jobban fel is tüzelte, ha ez lehetséges.
Aztán egyszer csak meglepetten vette tudomásul, hogy a fiú valahogy átlökte a másik oldalára és fölébe kerekedett. Most ős szorította le az ágyra és a csípőjére ülve igyekezett kilihegni magát.
Megtámaszkodott a mellkasán és kicsit mocorogva ingerelte őt.
Felmorrant.
- A—Akira… Nh..
- Igenh… Igen… Igen… Hah… Igenh…- nyöszörögte.
Mindkettejükben benne rekedt a levegő, mikor kicsit megemelkedett és kezét a férfi merevedésére kulcsolva magába vezette.
Lucien mostmár önkontrollja legeslegutolsó morzsáját kezdte felőrölni, de egyelőre megállta, hogy azonnal mozogni kezdjen. Olyan jó volt a forró puhaságban, hogy kis híján el is élvezett. Lehunyta a szemét és a lepedőbe markolt.
Jól van… Gondolj valami másra! Nem olyan nehéz… Ne teperd le! Hagyd kibontakozni…!
Aztán szemei felpattantak, mikor Akira rábukott. A fiú zihált és nyöszörgött. Inkább fájdalmasan, mint élvezettelien. Teste is remegett.
Magához ölelte és csillapítóan simogatni kezdte a hátát.
- Kis bolond… Elő kellett volna készítenünk, mielőtt… Nagyon fáj, igaz?
Hozzá bújt, mint egy kisgyerek, mikor menedéket keres valami rossz dolog elől, de mikor át akarta fordítani, hogy könnyebben kihúzódhasson belőle, lábaival leszorította, és nem engedte.
- Ne… Ne menjh…
- Akira, ez nem játék…! Nem akarok fájdalmat okozni vagy megsebezni téged! – igyekezett szabadulni, de képtelen volt.
Ahogy próbálkozott, óhatatlanul is mozognia kellett. Akira pedig egyszer csak hátravetette a fejét és gyönyörtelien felnyögött.
- Ott…! Otth… Istenem, ott… Mégh…! Ott még…!
Nem tudott ellenállni ennek a hangnak. Óvatosan megismételte a mozdulatot.
A másik teste megfeszült, lábujjai a lepedő összegyűrt anyagába gabalyodtak. Lucien erre folytatta a mozgást.
Akira nyögdécselve vonaglott rajta, kezeivel ismét a hajába markolva. A fájdalma tovatűnt, és csak a kéj maradt.
Fogalma sem volt, mennyi ideig csinálhatták így, de egyszer csak érezte, hogy ágyéka megfeszül.
Elkapta a fiú derekát és gyors mozdulattal az ágyra teperte, majd összekulcsolta ujjaikat és felhúzta a kezeit a feje mellé.
Gyorsabb mozgásba kezdett, mire Akira lábait a dereka köré fonta, úgy húzva még jobban magába.
- Lucien…! Lu…cien…Ahh! Mégh…!
Minden eddiginél mélyebb és érzékibb csókkal hallgatatta el. Nyelve birokra kelt a fiúéval, miközben már eszét vesztve mozgott benne.
Akira érezte, hogy ágyéka feszül, csípője is remegett eléggé. Minden izma pattanásig feszült, ráadásul ott belül Lucien folyton megérintett egy pontot, amitől kezdett csillagokat látni.
A tüdeje már égett és oxigénért sikoltott, mikor hátravetette a fejét, hogy elszakadjon kicsit a férfitól, aki most a nyakára hajolva zihált.
Nyála végigfolyt a szája sarkában és az arcán, de ez volt a legkisebb problémája.
Teste már nem bírta tovább.
Artikulálatlan nyögés-nyüszítés keverékét hallatta mikor elérte a gyönyör. Szíve dübörgött, teste bizsergett, agyát pedig minden gondolat elhagyta. Milliónyi darabra robbant abban a pillanatban.
A valóság alig bírta visszarántani a földre, de mikor kicsit tisztult a tudata, éppen érezte, hogy Lucien nyögve ráomlik.
A férfi zihált és teste enyhén remegett. Karjai mellettük pihentek.
Önkéntelenül emelte a kezét és simított végig a hátán. Ujjbegyével érezte a sebeket a bőrén és elöntötte valami érzés, aminek nem tudott nevet adni, de elérzékenyítette. Könnyek szöktek a szemébe, pedig nem is akart sírni, hiszen most olyan jó volt!
Kezeket érzett, amik a haját simogatták, és hirtelen a férfin fekve találta magát. Lucien átölelte és magához húzva cirógatta tovább.
- Bocsáss meg… - hallotta meg hirtelen a rekedtes hangot. – Nem akartalak bántani kicsikém…
Szipogva fúrta arcát a nyakába.
- Nem… Nem bántottál…
- Nagyon fáj? – Lucien mintha meg sem hallotta volna és hangjából olyan bűntudat áradt, hogy a szíve összefacsarodott rá. Olyan szorosan kezdte ölelni, hogy a karjai pillanatok alatt elzsibbadtak- de nem akarta elengedni semmi pénzért sem.
- Nem fáj… Csak kicsit zsibbad. Nem bántottál…- felpillantott rá, majd megemelte kissé a fejét és megcsókolta. Aztán visszahelyezkedett. – Szeretlek Lucien… Nagyon szeretlek… Nagyon…
Soha többé nem akarta elengedni a férfit. Maga körül akarta érezni a karjait és összeforrni vele.
Az örökkévalóságig. Meg akarta gyógyítani és megvédelmezni, bármivel is álljon szemben; kerüljön bármibe is.
Azt akarta, hogy elmúljon a másik fájdalma, és hogy örökké csak mosolyogni lássa.
Nem tudta mennyi idő telhetett el a szoros ölelésben, de lassan elbóbiskolt Lucient magához szorítva. Utolsó gondolata az volt, hogy egyáltalán nem bánja a történteket és újra megtenné, ha lehetősége lenne rá.
4. fejezet: Igazság
A konyhában állt a mosogatónál egy bögre forró kávéval. Fáradtnak érezte magát, de ez a fáradtság most kellemes zsibogással járt. A frusztráltsága megszűnt, bár igaz, hogy kicsit rosszul érezte magát. Hiába mondta azt Akira, hogy jó volt neki, valahol mélyen nehezen volt képes hinni neki. Ott lappangott mélyen benne a kétely.
Sóhajtva fordult az asztal felé és kis híján elzuhant és elejtette a bögrét, amikor egy törékeny test repült a karjai közé. Akira szinte rávetette magát és úgy ráfonódott, mint egy kis polip. Lehetetlen feladatnak tűnt volna lefejtenie magáról a karjait.
- Lucien… Lucien…! – ismételgette a nevét pityeregve. – Azt hittem… Azt hittem, itt hagytál…!
Döbbenten ölelte át.
- Hogy…? Hogyan gondolhattad ezt?
- A—Azért, mert… mert a—amikor együtt voltunk… És nem hitted el, hogy… nem fájt nekem, és…És azt hittem… Megijedtem, mikor felkeltem és nem voltál ott velem…
- Kicsikém…- letette a bögrét és magával húzta a nappalifélébe. Leült a kis kanapéra az ölébe vonva a fiút. Szorosan magához ölelte és ringatni kezdte. – Shhh… Semmi baj. Itt vagyok. Eszem ágában sem volt elmenni. Legalábbis nem ebben az értelemben, drágaságom. – Akira nevetés és nyüszítés különös egyvelegét hallatta erre. Megcirógatta könnyektől nedves arcát. – Valóban azt hittem, hogy fájdalmat okoztam neked. De, még ha így is lett volna, akkor sem hagytalak volna itt. Akkor újra meg újra szerettelek volna, amíg nem érem el, hogy csak a gyönyört érezd. Nem szokásom azonnal feladni, ha nehézségekbe ütközöm. Téged pedig semmi pénzért nem adnálak fel. Ezt megígérem neked, kis porcelánbabám.
- I—Inkább a cicád akarok lenni… - még mindig szipogott kicsit, de már megnyugodni látszott a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére.
- Jól van, akkor a kiscicám leszel. – tovább cirógatta az arcát, a nyakát és a hátát.
Akira majdhogynem dorombolva simult hozzá. Lehunyta a szemeit és ellazulva szuszogott. Úgy tűnt, hamarosan visszaalszik a férfi ölében.
A békés idillnek a csengő hangja vetett véget. Mindketten felkapták rá a fejüket.
- Vársz valakit? – kérdezte Akira, mire megrázta a fejét.
- Nem. Gondolom, te sem.
- Nem.
Letessékelte az öléből és a háló felé tolta szelíden.
- Kapj magadra valamit. Megnézem, ki lehet az.- riadt arcát látva rámosolygott. – Ne aggódj. Ha olyasvalaki, elküldöm a fenébe. – utalt a fiú apjára és a többi rokonára.
Bólintott, de nem tűnt nyugodtabbnak mikor eltűnt a hálóban.
Lucien az ajtóhoz ballagott és kinyitotta. Aztán a mai reggelen már másodjára került kis híján szorosabb ismeretségbe a padlóval, mikor egy rózsaszín villanás a nyakába vetette magát.
- Lucien! Hál’ Istennek, élsz!
- Ka—Kassei...? – hökkent meg, mikor eleresztették és meglátta „támadóját”. Egy fiatal, szinte még kamasz lány volt. Hosszú haja rózsaszínben pompázott, szemei kékek voltak. Egyszerű farmert és blúzt viselt; meg egy virágos csatot a hajában.
Aggódva méregette őt.
- Na, megvan még? – hallatszott egy újabb hang, amiben Merwinére ismert. Egy perccel később a fiatal férfi is ott toporgott a küszöbén. Aztán csak tátott szájjal figyelte, ahogy Ammit maga előtt tessékelve benyomult a lakásba és becsukva az ajtót kulcsra zárta. – Huh. Ez is megvan. Remélhetőleg nem láttak meg minket.
Lucien csak hebegi tudott.
- Te… Mi..? Ő…? Mikor…? Hogy…?
- Nyugalom, mindent elmondunk, csak higgadj le. Oké? És talán megkínálhatnál egy hellyel is. Hulla vagyok ettől a repülőúttól. – sóhajtotta a fiatalabbik Zenas testvér a vállát masszírozva.
- Ne mórikáld már magadat!- szisszent rá a lány és jól bokán rúgta. – Nehogy kiüssön már ennyi, mikor a rejtezési bűbájt én tartottam fent!
- Lucien…?
A félénk és értetlen hangra tért magához. A háló ajtaja felé fordult és meglátta Akirát ott ácsorogni. A fiú a pulóverét babrálta és szeppenten pislogott rájuk. Mintha… féltékenység is csillogott volna a tekintetében. Mondani akart valamit, de Kassei szokás szerint megelőzte. Akira előtt termett vidáman mosolyogva rá.
- Szia, az én nevem Kassei Williams. Téged hogy hívnak? – nyújtotta a kezét.
- A—Akirának… - alig lehetett érteni, olyan halkan motyogta.
- Szép neved van.
Merwin vigyorogva vállon veregette Lucient közben.
- Nocsak, véget ért a cölibátus, rossz fiú? Igazán aranyos a kis barátod.
- Kuss legyen! – sziszegte rá kissé dühösen, majd odasietett Akirához, és magához ölelte.- Semmi baj kiscicám. Ők itt a barátaim. A hölgyike Kassei Williams, az egykori főnököm unokája. Idegesítő kis liba, de amúgy megbízható barát. – elhúzta a lábát, mielőtt őt is megrúghatta volna, és zavartalanul folytatta. – A két tojás közül a magasabbik Ammi Zenas. A kollégám, aki állítólag eltűnt. – nézett rá szúrósan, mire egy bocsánatkérő mosolyt kapott válaszul. – A kisebbik meg Merwin. Akinek egyszer kitekerem a nyakát.
- Na de Lucien! – mímelt felháborodást az.
- Ne „Na de Lucien!”ezz itt nekem. Inkább mondjátok el, mi a fene folyik itt. És ha lehet, még ma. Mit kerestek itt?
- Jól van. Üljünk le, és mindent elmondok.
Mindannyian leültek a nappaliban. Lucien az ölébe vette Akirát, aki hozzábújva elkényelmesedett rajta. Ammi csodálkozva pillantott rá.
- Lucien…?
- Igen?
- Ez a fiú…
- Akirának hívják. És velem van. Nem kell aggódnod.
- Jó, de…
- Ammi. Megnyugodhatsz. – szólt közbe Kassei. – Nem oldottam fel a bűbájt.
Akira erre felkapta a fejét.
- Te… Te is varázsló vagy?- kérdezte félénken a lányra nézve.
- Hát… olyasféle. Csak nem te is…?
Bólintott, és visszahajtotta a fejét Lucien mellkasára. Láthatóan csak akkor érezte jól magát, ha a férfival lehetett.
- Jól van, akkor most elmondanám a jövetelünk okát. – szólalt meg Merwin. – Amint látod, Amminak nincs baja. Én javasoltam, hogy jelentsük be az eltűnését, mert… - előhúzott a kabátja zsebéből egy borítékot és a férfinak adta. – Nem fogsz örülni.
Lucien gyanakodva kinyitotta és kihúzta, ami benne volt. Aztán kis híján eldobta mindenestől.
Három fénykép volt benne. Átlagos képek voltak, amiket láthatóan egy térfigyelő kamera vett fel. De a rajtuk szereplő férfi már cseppet sem volt annak mondható.
- Simone… - nyögte ki Lucien döbbenten.
- Igen, ő az. Nemrég küldte el nekem őket Llwelin. Ő és Seth figyelték ugyanis, hogy felbukkan-e Jaime. És helyette őt kapták lencsevégre.
- Jézusom!- Lucien a szája elé kapta a kezét.
- Sajnálom. Tudom, hogy ez nem könnyű neked. – a férfi franciára váltott. – Elvégre még nem tetted túl magad rajta.
Átlépve a pillanatnyi sokkon, Lucien a fejét rázta.
- Nem… Nem azért… Jóságos Isten! De hát én… Én… Mi láttuk, hogy… Nem?- pillantott kérdőn Ammira. – Ő is és Jaime is…
- Nem tudom, Lucien. Én nem emlékszem semmire az után, hogy elindult felénk. Reggel tértem magamhoz, akárcsak te.
- De hát…
Akira kivette a kezéből a képeket, és hosszasan nézte őket.
- Ő az? A férfi, akit szerettél? Vagyis még mindig…- nem tudta végig mondani, mert Lucien az ajkára tette a mutatóujját.
- Az a múlt, kicsim. Már régen vége. Nem azért reagáltam így. Csak sokkolt, hogy a halottnak hitt exem felbukkant.
- Ja, tedd hozzá, hogy démoni ex .- kotyogta közbe Kassei. – És hogy halott. Frankón.
- Mi?
- Llwelin nem csak ezeket a képeket küldte el. Vele van Elliot, Emma és a nagyapám is. Illetve azok a valamik, amik egykor ők voltak.
- És Jaime?
- Őt nem látták. De a szemtanúk szerint… Kapaszkodj meg! Akik összefutottak velük, megesküdtek rá, hogy olyan démoni aura áradt belőlük, hogy már csak attól majd’ összetojták magukat. És ez nem minden! A szemük… Szurokfekete az egész. Úgy értsd, hogy a fehérje is. Egy merő feketeség.
Lucien érezte, hogy remegni kezdett erre. Szentséges Isten, mi a pokol folyik itt? Mik ezek a lények?
Szédülés fogta el. Az utolsó, amit még érzékelt Akira ijedt kiáltása volt, aztán elnyelte a sötétség.
…
Zúgó fejjel ébredt- ki tudja, mikor. Az ágyán feküdt. Kassei ült egy széken mellette.
- Szia. – köszönt rá halkan. – Jobban érzed magadat?
- Mi… Mi történt?
- Elájultál. Azt hiszem, a sokk miatt.
Nehézkesen feltámaszkodott. – Értem. Akira?
- Azt mondta, hazamegy és keres egy használható gyógyító varázslatot.
- Hogy…mi?! És ti elengedtétek egyedül?! – hördült fel, és szinte kipattant az ágyból. Igaz, hogy veszettül szédelgett, de nem érdekelte. Loholt kifelé a nappaliba, ahol ott találta Ammit és Merwint.- Normálisak vagytok?! – üvöltött rájuk és elrohant mellettük. Az előtérben felkapta a kistáskáját és már kint is volt a lakásból. Barátai értetlen arccal rohantak utána.
- Állj már meg Lucien! Még nem vagy jól!- kiabálta Kassei.
- Leszarom, mi van velem! – üvöltötte vissza lefelé rohanva a lépcsőkön.
Csak az utcán sikerült utolérniük. Akkor is Merwinnek, aki elkapta a karját és megállásra kényszerítette.
- Állj már meg! Mi a fene ütött beléd?
- Elengedtétek egyedül! Mikor az is lehet, hogy azok az … izék már itt vannak Japánban?!- Lucien egyik kezét a homlokára tapasztotta, mert kezdett egyre jobban szédülni.
Merwin aggódva fogta meg a karját.
- Lucien... Nem tudtuk, hogy… Figyelj, elviszünk, ahova csak szeretnéd. De nyugodj meg. Hullasápadt vagy.
- Hányingerem van… - motyogta rekedtes hangon, lehajtott fejjel.
- Akkor talán jobb lenne, ha először lepihennél, és csak utána…
- Nem. Muszáj elmennünk Akiráékhoz. Ha ott van, akkor megnyugszom. A családja vigyázni fog rá. De…
- Hé, nyugalom. Nem lesz baj. Kötve hiszem, hogy a nyomunkra akadnának. Főleg, hogy jelenleg éppen Brüsszelben riogatják a jónépet.
Közben Kassei-ék is utolérték őket. A lányon meg sem látszott a kis futkosás, de Ammi levegő után kapkodva támaszkodott a térdeire.
- Jóh… Jó ég…! Öreg vagyok én már ehhez…- nyögte. Halántékánál már őszülő fekete haja előreomlott kicsit, ahogy meggörnyedt.
- Hé, jól vagy? – tette a kezét a vállára Kassei aggódva.
- Pe—Persze. Csak kiköpöm a tüdőmet. Már elmúltak azok az idők, mikor így kotortam valaki után.
- Na, a vén szenilis papika! – húzta el a száját a lány, de azért még mindig nem engedte el őt.
- Höhöhö….
- Hé, fejezzétek már be az udvarlást, gerlepár! Lucien rosszul van!
Valóban nem érezte jól magát. Borzongott mintha láza lenne, aztán meg elöntötte a forróság egy-egy pillanatra. Szédült és hányingere volt.
De nem akart visszamenni a hotelbe. Muszáj látnia, hogy Akira jól van.
- Hé… - kezdte. – Mennyi ideje… ment el Akira?
A többiek kicsit értetlenül néztek rá, de végül Ammi az órájára pillantott.
- Hát… Úgy öt órája. Mert?
- A francba…!- vagy a szülei nem engedték vissza hozzá( és még ez lett volna a jobbik eset) vagy (és bele sem mert gondolni) azok az izék kapták el őt. Nem…
- Jól van. Gyere, megkeressük szíved kicsi varázslóját. Csak össze ne ess nekem. Még jó, hogy kocsival jöttünk… Bár, ha engem kérdezel, nem leszel valami üdítő látvány. Szarul festesz.
- Úgy is érzem magamat, elhiheted.
Ammi odalépett mellé.
- Lucien…
- Hmm?
- Te… Te is… Neked is rémálmaid vannak, ugye? Simone-nál is így kezdődtek. Rémálmok és rosszullét.
- Ne legyél már hülye, vénember! – csattant fel Kassei idegesen. – Lucien nem is járt bent a szentélyben! Meg aztán az az izé még ott dekkol Simone-ban meg Jaime-ben. Azt ne mondd, hogy belőle is sétáló hulla lesz, mert kiakadok!
- Senki sem mondott ilyesmit!
Amíg a többiek vitatkoztak felette, ő Ammit bámulta rémülten.
Hogy nem vette észre előbb?! Hogy nem gondolt rá eddig?! Hiszen olyan nyilvánvaló volt.
„ Futsz a sötétség elől, de hiába, mert előle nincs menekvés. Érzed, ahogy lassan utolér és felőröl. Persze először nem akarod elfogadni ezt, de hiába is tagadod. Látod, Lucien? Én érzem. Hamarosan… Már nincs erőm elfutni előle… Utolér… Utolért!”
A halántékára szorította a kezét. Nem! Nem, nem és nem! Őbelőle nem lesz sétáló hulla! Akkor inkább megöli magát!
Aztán egy kedves arc és egy kérlelő tekintet képe villant be és bensőjét forróság árasztotta el. Ziháló légzése csillapodott, és már nem is remegett annyira. Elég volt Akirára gondolnia, és jobban érezte magát. A fiúnak szüksége van rá, ahogy neki is arra, amit a maga esetlen módján nyújtani tud neki. Szüksége van a szeretetre és a szerelmére.
- Hah… Inkább menjünk… Fogy az idő… - rá sem ismert a saját hangjára, olyan reked volt.
-Luciennek igaza van.*szólalt meg Merwin elvágva a parázs vita folytatását. A fiatal férfi besegítette a mostmár kláthatóan rosszulléttel küszködő barátját a kocsiba majd ő is beült.Megvárták míg a másik kettő is beül,majd indított.
Bár rosszul volt,Lucien elnavigálta őket a házhoz.Mikor leparkoltak,Ammi felszisszenve nézett kifelé az ablakon. -Atya Isten!Ez...ez...R'yleh!-dadogta.
-Csak a másolata...Akira családja....Druke...Az a bizonyos Druke család Riverwood könyvéből.Shotot pecséttel tartották meg a hatalmukat.-magyarázta Lucien kissé erőtlenül.Arcát tenyerébe temetve gubbasztott az anyósülésen,és igyekezett leküzdeni a heveny hányingerét.Mélyeket lélegezve egyenesedett ki.- Muszáj bemennem.
Persze egyszerre háromfelől jött az értetlenség-tiltakozás egyvelege,ami sértette már a fülét.Ammi,Kassei és Merwin egymás szavába vágva igyekeztek megtudni hogy jól hallották-e amit mondott. Rezignáltan bólintott.
-Igen....Akira nyakában ott függ a pecsét.De az ereje vajmi kevés,ami pedig van neki,azt elzárja biztonságosan.De most...Hagyjátok már abba ezt a zsivajgást és...-miután hiába kérte őket,maga sem tudta miért de kifakadt.-Befognátok már végre?!
Három megszeppent arc nézett rá,majd Kassei elkerekedett szemei nyugtalansággal töltötték el.A lány rá meredt és a szája elé kapta a kezért.
-Istenem!Lucien,te....
-Ne folytasd.Tudom.-bólintott.-Barom voltam hogy eddig nem vettem észre a jeleket.Most én jövök.Hisz megjelölt magának.-felemelte a kezét és ránézett.A hullafehér bőrön kékes valami kacskaringózott,mint valami tetoválás.De mindannyian tudták hogy ez más.Ez hullaméreg.A démoni lények mérge.Amit Simone juttatott belé még évekkel korábban.
-De...De ez...- hebegte a lány és keze önkéntelenül is az öve felé csusszant.Lucien számára világos volt hogy a bűvölt tőréért nyúl.
-Még jól vagyok.Bírom egy ideig.De most be kell menjünk.Meg kell tudnom hogy Akira jól van-e.
-De Lucien,ez...veszélyes.Te...
-Ezt is tudom.De neki meg azt kell tudnia hogy miért hagyom el.
Merwin volt az első aki bólintott.- Rendben van.Menjünk.
Ammi kis habozás után szintén biccentett.-Én is támogatlak,Lucien.Amúgy is muszáj,vagy az öcsém kiporolja a kabátom.-sandított a testvérére,aki bólintott.
Végül Kassei is megadóan bólintott.-Rendben van.Hogy saccolod,mennyi időd lehet még?
Lucien sóajtott.-Kevés.Kevesebb mint amit reméltem.Ezért is ne vesztegessük az időnket itt felesleges szócsépléssel.
Miután ebben sikeresen megegyeztek,kikászálódtak a kocsiból.Lucient Merwin támogatta el a házig,ahol Kassei már javában az egyik szobalányfélével vitázott,aki ajtót nyitott nekik.A vörös hajú csak pár mondatfoszlányt hallot,aztán barátnéja egész egyszerűen félretolta az akadékoskodó cselédet és bemasírozott a házba.Ammi követte,és Merwin sem torpant meg a küszöbnél így kénytelen volt belépni az ódon épületbe ő maga is.A további események valahogy nem voltak elég tiszták neki,mert csak arra eszmélt fel hogy egy fotelben ül egy tágas helységben,ami leginkább dolgozószoba lehetett. Merwin valami csészét nyomott a kezébe és aggódva leste minden rezdülését.
-Tessék.Ez tea.Idd meg,jót fog tenni.
Gépiesen emelte a szájához a csészét és ivott belőle.Tekintete egy szigorú vonásokkal megáldott,idősebb férfin állapodott meg,aki minden bizonnyal Akira apja lehetett.Legalábbis nagyon hasonlítottak egymásra.A férfi sötét arckifejezéssel méregette őt.Nyelt egyet és a homlokához simította a tenyerét. Abból amit beszéltek a többiek,szintén nem fogott fel sokat. Kassei kiabálása eljutott ugyan hozzá,de nem értette mit is mond tulajdonképpen.Ammi és Merwin is veszekedett a férfival,de amire felrezzent,az a telefonja rezgése volt.Gépiesen nyúlt érte és felvette.
-Igen?- szólt bele.A következő pillanatban a gyomra bukfencet vetett.
-Szervusz mon chéri.Hogy vagy mostanság?-Simone hangja. Kis híján kiesett a telefon a kezéből erre.
-Si--Simone...?-dadogta elkerekedett szemekkel.
-Oui.Meglepődtél?
-Hogy...Honnét...Egyáltalán hogyan...?-egy értelmes egész mondatot sem volt képes kinyögni.
-Hogy honnét tudom a számodat?Egy közös ismerősünktől.Bár ahogy ismerlek nem nézted meg ki a hívó fél,nem igaz?
-Mi?Miről beszélsz te?Mi ez az egész?
-Akira szeretne üdvözölni csak sajna épp nem ér rá.
-Hogy...Üdvözölni8?Mi--Mi ez a...
-Látom szokás szerint nem értesz semmit sem.Nos,akkor vázolom a helyzetet.Van egy órád hogy kiérj a Központi Parba vagy a csinos kis vágottszeműd elbúcsúzhat a húsától.Comprenez vous?(Értetted?,francia)
Kis híján leájult a székről az információ hallatán,de össze kellet szednie magát.Ha Simone igazat mondott,Akira életveszélyben van.Ez lehet csapda is de ha mégsem....Nem,nem kockáztathatja az ő kis madárkájának az életét.
-Oui,Simone.Ott leszek.
-Örömmel hallom.Akkor egy óra múlva,chéri.-a másik letette,és Lucien a társaira nézett akik már figyelték nagy szemekkel.
Összeszedte magát és kimondta.-Simone volt az.
A hatás leírhatatlan volt.Kassei a szája elé kapta a kezét,Ammi a széke karfájába markolt,Merwin meg tátogva meredt rá.Egyedül Akira apjának nem mondott semmit mindez egészen addig míg nem folytatta.
-És nála van Akira.Azt akarja hogy egy óra múlva legyek a Központi Parkban vagy megeteti őt Emmáékkal.
-Hogy érti azt hogy a fiam ...Kinél is van?
-Mi az hogy megeteti velük?
-Nem lehetnek itt hiszen olyan két napnyi hátrányuk van!
-Nem mehetsz oda!Ez ostobaság!Lucien ez csapda!Nincs náluk Akira,hidd el!
-Elég!- a jeges hangtól mind elhallgattak.Lucien felkelt,bár imbolygott,de ellökte magától a felugró Merwin kezét.-Megyek.Ha már veszélybe sodortam Akirát,mindent meg kell tennem hogy biztonságba juttassam.Megyek veletek vagy nélkületek.
-Ne beszélj már marhákat,naná hogy megyünk!-Kassei felugrott és előrántotta a tőrét.-Itt az ideje hogy pontot tegyünk az ügy végére.
-Kassnak igaza van.-sóhajtotta Merwin.-Egy porcikám se kívánja de muszáj véget vessünk ennek az egésznek vagy élhetünk életünk végéig rettegve attól hogy mikor jönnek el értünk.
- Ajh,öreg vagyok én már ehhez.-rázta a fejét Ammi rosszallóan de végül sóhajtott.-Asszem én ma kipurcanok.De egye fene.Menjünk.Ha már elszalasztottam a lehetőséget pár éve a táborban...
-Beszélsz itt baromságokat te vén csont!*boxolta vállon Kassei majd Lucienre vigyorgott.-Na ezt eldöntöttük.Induljunk,az a park elég messze van.És jó lenne kicsit korábban érkezni.
Akira apja is felkelt.-Mielőtt sebesen távoznak ahogy érkeztek...Elmagyarázná nekem valaki hogy mi is ez az egész?Hol van Akira?
Kassei erre rápillantott és nagyon olyan arcot vágott,mint mikor erősen gondolkodott valamin.-Hmm...
-Ismerem már ezt az arckifejezést.Mi jutott eszedbe?
-Akira családja varázslókból áll generációk óta nem?
-Igen,azok vagyunk,de...
-Hmm,és hogy állnak a testrabló démonokkal?Csak azért kérdem mert Akirát jelenleg pár ilyen tartja fogva és kevesek leszünk négyen ellenük.Mi lenne ha velünk jönne?A kocsiban mindent elmagyarázunk.
A férfi mérlegelt magában majd bólintott.-Mehetünk.Magukkal tartok,elvégre a fiamról van szó.
Csendesen hagyták el a Durke-kúriát.Lucient kifelé is Merwin támogatta.
-Szarul festesz,vén csont.-jegyezte meg Kassei komoran.
-Kábé úgy is érzem magam.-mondta ráhelyeselve a vörös hajú.-Hamarosan én is elvesztem a kontrollt.
-Nyugi,készenlétben tartom a tőröm.-ígérte a lány mielőtt beszálltak az autóba.
-Ez aztán a megnyugtató ígéret...-motyogta még lucien mielőtt elindultak volna a Központi Park,Akira és a végzetük felé.
5 fejezet:Végjáték
Onnantól kezdve hogy leparkoltak,tudta,már nincs visszaút.Egyik értelemben sem.De...Akiráért bármit...
