Álmodtam...

Álmodtam egy világot létem peremén,
Könnyeiden át megcsillan a fény.
Magamhoz ölellek,
Bár hogy ez búcsú vagy üdvözlet,
Nem tudom.
Egy kép a múltból,ami fogva tart,
Aztán elsodor a szél,mint őszi avart.
Nem kapok levegőt a víz felett,
S te fuldokolsz odalent.
Árnyak közt járunk,
Karcolgatva a felszínt,
Táncolunk,forgunk egymás körül,
Kinyújtom kezem feléd,
De nem érlek el.
Ablakokon át láthatlak csak,
Egy üres tükörből nyúlsz felém,
S én tovább álmodom történetünk itt,a lét peremén.
Ha el is tűnik minden,
Egy darabka belőled itt marad,
Még mindig hallom suttogó hangodat.
Te álmodsz,s én létezem,
Ilyenkor helyetted vétkezem.
Belőled nekem ennyi jutott,
Pár halovány emlék,
Egy réges rég elfeledett kép.

Álmodom a lét peremén,
Elsodor az őszi szél,
Borzong a lelkem, vacog a hidegben.
Elmúlik minden idővel,
Megfakul az összes emlék,
Nem marad más,csupán pár régi kép.
Elmentél,tudom,
Vagy talán igazán itt sem voltál sohasem,
De vágynom rá hogy ismerjelek,szabad,nem?
Apró kulcsot őrzök,
Mi börtönöd zárját nyitja,
De nem találok olyan ajtót,amin illene a lyukba.
Én fuldoklom a felszínen,
Te meghalsz odalent,
Kezem nyújtom tükröd felé,hogy elérjelek.
Meg sem történt emlékek,
Kísértő múltból hozott régi képek között,
Belém fájó magány költözött.
Várlak még,bár valahol mélyen
Tudom,hiábavaló a reményem.

Álmodtam egy világot létem peremén,
Vérző szívemen lecsorog a fény.
Ha magamhoz nem is ölellek,
S nem tudom,
Ez búcsú avagy üdvözlet,
Még várok és remélek,
Hogy egyszer talán elérlek.
Kavarog a szél,
Őszi leveleket sodor szanaszét,
Te a tükörben,
Én a lét peremén,
Nem mozdul a világ,
Csak fájó szívünkön szalad át egy emlék.
Öleltelek valaha,
Csókoltalak,bár bűnnek mondták,
Szenvedés volt akkor élni,
Gyötört a világ.

Én mégis mertem álmodni,
Éltem,s veled,
Miért feledjem ezeket az emlékeket?
Most ugyan üres a világ,
S élem ezredik életem,
Várva,hogy hiányzó felem is meglegyen,
Hamvakból nem építhetek semmit,erre már rájöttem.
Elengednélek a tükörből,
De félek,
Hisz világom így is üres.
Látom,szenvedsz odabent,
Ahogy én haldoklom itt kint,
Nincs,mi enyhítse ezt a fajta kínt.
Elengednélek,ugye tudod?
De nélküled szívem sosem dobogott.
Álmodom hát tovább a lét peremén,
Míg magába nem nyel majd
A szerető Sötétség és a hűséges Fény.

2014.09.29.