Cicamánia
Cicamánia
Írta: Narezuya Am’aridot és Lord Draglan
Műfaj:Fantasy,science fiction,esetenként apróbb boys love – áthallások (de mivel úgyse bírom ki úgyis lesz benne ágy – meg ki tudja még milyen - jelenet is J )
Figyelmeztetés:
- Férfiak közötti nemi/szerelmi kapcsolat
- Olykor trágár nyelvezet
- Szereplő halála
1. fejezet: A hétköznapok döcögős kezdetei
Már jócskán benne járt az idő a délutánban, de dr. Lucien Hayes még mindig a Menhely várójának egy cseppet sem kellemesnek mondható székén ült, türelmesen várva, hogy az asszisztensnő visszatérjen és elintézze az utolsó formaságokat is az adoptálás ügyében.
Az utolsó három órában már kezdett elfogyni a türelme, de szerencsére a nő előbb felbukkant, minthogy ez bekövetkezett volna.
Az alacsony, barna hajú, a Menhely egyenruháját viselő hölgy odasietett a férfihoz és egy kis tabletbe pillantott majd a másik arcát fürkészte.
- Dr. Hayes?
- Igen, én vagyok az. – kelt fel a helyéről.
- Elnézését kérem, de egy rendszerhiba miatt át kellett vizsgálnunk mindent, emiatt nem fogadhattuk önt előbb.
- Értem.
- Tényleg borzasztóan sajnálom.
- Ugyan, nem történt semmi. – kedvesen rámosolygott a nőre, aki erre szemmel láthatóan elpirult. Közben előkereste az előzőleg kapott kis kártyát és átnyújtotta neki.- Tessék, kedves…
- Angelique…A nevem Angelique Porter, dr. Hayes .- tovább pirult,amit most már Lucien sem tudott figyelmen kívül hagyni.
Ettől ő maga is zavarba jött. Nem értette miért reagált úgy a nő erre az egyszerű formális társalgásra, mintha flörtölt volna vele.
Hogy zavarát leplezze, az ajtóra pillantott, amin a nő kijött hozzá.
- Esetleg… Megnézhetem máris a petemet?
- Természetesen. Kérem, jöjjön velem. – Angelique a kártyát szorongatva indult el visszafelé.
Benyitott az ajtón és beengedte Lucient is. Egy folyosóra jutottak, ahonnan több másik ajtó is nyílt; közvetlenül a bejáratnál pedig egy recepcióspult- féle állt, aminél egy középkorú, mogorva ábrázatú férfi ült. Angelique odalépett hozzá és átnyújtotta neki a kártyát, amit Lucientől kapott.
- Meghoztam dr. Hayes adoptálókártyáját, Peter.
A férfi elvette, de közben végig Lucienen tartotta a szemét. Biccentett a nőnek, majd a kártyát az előtte lévő gépbe csúsztatta. A holografikus kijelzőn azonnal megjelent minden adat, ami csak rajta volt.
- Tehát… Dr. Lucien Hayes, huszonhét éves történész, a NeCorp Bostoni irodájának szakértője. A pet pedig… Adriann Valsh, tizennyolc/kilenc éves, közönséges házimacska –jegyes pet. Na, maga aztán jól kifogta. – horkant fel gúnyosan Peter. – Pont a kis antiszocot kellett választania? Sok szerencsét hozzá, dokikám.- egy újabb kártyafélét nyújtott oda Luciennek, aki fogcsikorgatva vette el azt.
Mégis mit képzel magáról ez a…?! Jó, nyugalom. Ne izgasd fel magadat.
Megpróbálkozott egy mosolyfélével is és legnagyobb meglepetésére sikerült is neki.
- Ez azt hiszem már az én gondom lesz.
- Ó, hogyne, uram. Csak gondoltam, figyelmeztetem hogy vele aztán nem fog kijönni az biztos. Ange, a cuccok Lucynél vannak a kettesben. Kísérd át dr. Hayest.
Az asszisztensnő bólintott, majd kezével mutatta, merre menjenek.
- Erre parancsoljon, dr. Hayes. Fel kell vennie a nyakörvet és a pet igazolványait először is. Utána, ha óhajtja, megismerkedhet Adriannal. Ami meg Petert illeti, ne higgyen el mindent, amit tőle hall. Kissé mogorva és sokszor udvariatlan is. Adriannal semmi baj sincsen, pusztán kissé magába fordult az utóbbi időben. De kellő türelemmel el fogja tudni érni, hogy megbízzon önben.
- Tehát eléggé bizalmatlan. Értem. Ámbár ezt kifelejtették az adatlapjából. Mármint úgy értem, hogy…
- Nem kell szabadkoznia, dr. Hayes; értem önt. De az ilyesmit általában nem írjuk bele az adatlapokba. Nem kötelező.
- Nem volt még belőle probléma?
- Nos, őszinte leszek. Volt. De ez a vezetőséget nem zavarja, nekünk pedig nincs beleszólásunk ebbe.
- Értem. Köszönöm a felvilágosítást.
Időközben odaértek a kettesszámú irodához, és Angelique az ajtóra mutatott.
- Menjen csak be nyugodtan, dr. Hayes és keresse meg Lucy Williamst. Nem lesz nehéz dolga, mert most csak ő van bent. Hát akkor… Viszontlátásra.
- Viszontlátásra, Miss. Porter. – biccentett a férfi, majd belépett az irodába. Odabent valóban csak egyvalaki ült egy fehér asztal mögött –egy huszonéves nő. Mivel elmerült a munkájában és nem vette észre a belépő férfit, annak alkalma nyílt végigmérni őt.
Lucy szép nő volt, barackszínű bőrrel, barna hajjal és szemekkel, amit enyhe sminkkel is kiemelt. Egyszerű kiskosztümöt viselt, ami fölé Menhelyi egyenruhája kabátkáját vette csak fel.
Lucien végül megköszörülte a torkát hogy felhívja magára a figyelmet. Lucy erre azért már felpillantott, hogy megnézze, ki is érkezett.
- Jó napot kívánok, uram. Miben segíthetek?
- Jó napot. A nevem dr. Lucien Hayes. A petadoptálás miatt jöttem. – odasétált a nő asztalához és a kártyát nyújtotta neki. – Ön ugyebár Lucy Williams?
- Eltalálta, dr. Hayes. – elvette a kártyát és becsúsztatta a leolvasóba. Gépe monitorán azonnal megjelentek az adatok, amik alapján eligazodhatott. – Tehát… Oh, Adriannt választotta? Igazán kedves öntől hogy befogadja, dr. Hayes.
- A mai napon már ön a második, Miss.Williams, aki elbizonytalanít engem.
- Hogyhogy? – pillantott fel értetlen arccal Lucy.
- A recepción…
- Ne is folytassa. Peter van lent, igaz? Mit mondott?
- Igazából csak annyit hogy Adriann antiszociális alkat és sok szerencsét kívánt hozzá.
- Eh, egyáltalán minek dolgozik ilyen helyen az a seggfej?!- amint rájött, mi is csúszott ki a száján, Lucy elpirult. – Jaj, sajnálom. Nem kellene a személyes véleményemet önre erőltetnem.
- Egyetértek önnel, Miss. Williams.
- Kérem, szólítson Lucynek, uram.
- Csak akkor, ha ön pedig Luciennek hív, Lucy. – mosolygott rá a nőre, aki viszonozta azt egy bólintás mellett.
- Ez csak természetes. Egyébként… Ne is figyeljen oda Peter Jonesra. Adriann egy félénk és kicsit bizalmatlan pet. Persze ez érthető, hiszen az élete nagy részét az utcán töltötte. Csak törődésre és sok megértésre lesz szüksége és megnyugszik majd, higgye el.
- Értem. Akkor csak reménykedhetek, hogy idővel megkedvel.
- Nem kellene ilyen sötéten látnia a dolgokat, Lucien. – Lucy közben egy kártyát és egy bilétafélét tett elé a pultra. –Tessék, ezekre szüksége lesz. A kártya tartalmazza Adriann személyes adatait, a biléta pedig a nyakörvre rögzítve akkor is leolvasható, ha valamiért éppen nincs nála a kártya. Ez persze csupán szükséges elővigyázatosság, semmint konkrét kellemetlenség. Oh, jut is eszembe, a pórázt és a nyakörvet még nem választotta ki, ugye?
- Nem, még nem jutottam el odáig. – Lucien tekintetét fogva tartotta a kis biléta. Úgy szuggerálta mintha valamiféle amulett lett volna, amiből erőt meríthet. – Esetleg… Esetleg megtehetném most? Mert szeretném még ma hazavinni Adriannt, ha lehet…
- Hogyne, ennek semmi akadálya. A tárolókban megtalálható az összes modell. Válogasson nyugodtan közülük kedvére. – mutatott a nő az iroda túlsó felén elhelyezett nagy vitrinféleségek felé.
Még mindig a bilétát szorongatva, Lucien odaballagott a tárolókhoz és szemügyre vette a tartalmukat. Pórázok és nyakörvek széles választéka pihent bennük – volt ott egyszerű fekete, fehér, színes, kockás, virágos, szegecses és még sok más fajta is.
A férfi aprólékos gonddal végigvizsgálta mindet, és végül egy kék- fehér skótkockás mellett döntött, amihez egy szimpla fekete pórázt választott.
- Remek az ízlése. – dicsérte Lucy, miközben kivette őket a helyükről.
- Igazság szerint csak arra gondoltam, hogy… Ezek a színek illenek Adriannhoz. Ezért választottam ezeket. És csak remélni tudom, hogy neki is tetszeni fognak.
- Nos, azt senki sem tudja előre megjósolni. Mindenesetre igazán figyelemre méltó, ahogy mindenben a leendő petje kedvét keresi. Ön egy nagyon jó ember, Lucien.
- Ugyan már… Miből gondolja ezt?
- Pontosan az előbbiekből. Ön mindenben mintha csak a petje kedvét keresné. Tudja, én azt gondolom, abból, ahogy az ember velük bánik, ki lehet olvasni a valódi jellemét. És ön különösen törődik vele. Még így ismeretlenül is.
Lucien elgondolkodva nézett maga elé egy ideig, majd a nőre pillantott.
- Az igazság az, hogy inkább csak nem akarom, hogy már az elején konfrontációk legyenek közöttünk. Ez inkább csak szimpla gyávaság. Legalábbis szerintem.
Lucy a fejét csóválta erre.
- Én másként látom ezt, Lucien. Mindenesetre nem az én tisztem eldönteni, mi igaz és mi nem. Viszont akkor talán ideje megismerkednie személyesen is Adriannal. Mindjárt szólok Angeliquenek, hogy jöjjön önért. Én sajnos nem tudom elkísérni, de ő majd mindenben a szolgálatára lesz. Ha kérdése lenne, neki felteheti nyugodtan, illetőleg hozzám is bármikor fordulhat bizalommal. – visszaült az asztala mögé és felvette a telefont. Röviden beszélt valakivel, majd miután végzett, ismét Lucienre pillantott. – Nos, sok sikert kívánok önnek, Lucien. És remélem, hogy nem igazolódnak be a félelmei és Adriann elsőre megkedveli magát.
- Hát azt én is… - morogta a férfi az orra alatt. – Köszönöm, hogy ilyen türelmes és megértő volt velem, Lucy. Hogy meghallgatott. Mert gondolom a legtöbb adoptáló nem szokott itt ennyit lelkizni az örökbefogadás előtt.
- Hát… Nem igazán. De megtiszteltetésnek veszem, hogy a bizalmába fogadott engem. Szóval, örülök, ha segíteni tudtam.
- Én örülök, hogy meghallgatott. Tudja, Sabrinenel, aki Adriannt választotta számomra, nem lehet ilyesmiről beszélgetni, mert mindenre azt válaszolja, hogy túl sokat aggódom. Lehet, hogy neki van igaza.
- Értem. Sabrine kisasszony az ön… barátnője?
- Igen, de nem abban az értelemben, ahogy ön gondolta. A tanítványom és csak egy jó barát, aki úgy gondolta, megoldja helyettem a problémáimat. – Lucien arcára halvány mosoly ült ki. – Sabrine Jones maga az ördög, ha engem kérdez. Persze ne értsen félre, nem áll szándékomban sértegetni őt, csak… Sabrine kicsit komplikált eset. És az ég óvjon mindenkit, akit ő a barátjának tart.
- Értem én, Lucien. Ha hiszi, ha nem, nekem is van hasonló kaliberű ismerősöm. – mosolygott Lucy.
- Elhiszem önnek.
A kellemes beszélgetésnek Angelique felbukkanása vetett véget. A nő belépett
