Cicamánia utóhang

Írta: Narezuya am’aridot
Szereplők. Dr. Lucien Hayes, Adriann Valsh, Allen Hayes

A reggelek mindig valahogy furcsa eufóriában teltek, amit ideges kapkodás követett. Ki az ágyból, be a fürdőbe, elfojtott káromkodások a tükör előtt, semmi idő a reggelire.
Adriann érezte, tudta hogy eljön a pillanat, amikor a másik ráun. Őrá és erre a helyzetre is.
Lassan de biztosan haladt tovább ezen az úton és egyre mélyebbre süllyedt a kétségbeesésbe. Ha legalább lenne esélye helyre hozni…
Mert Lucien már alig néz rá mostanság. Reggelente is csak azért öleli, mert még félálomban van. Másképp talán már rá sem nézne.
És ez rohadtul fájdalmas. Legszívesebben üvöltene, majdnem úgy, mint mikor Holland kínozta fél éve. Mikor előtte fetrengett azon az asztalon a cég laborjában. Akkor a férfi még ölni is képes lett volna érte. Mi változott azóta?
Valószínűleg minden. Lucien már nem szereti. Túl sok volt neki mindez. Teher lett a számára.
Adriann sápadtan bámult kifelé közös otthonuk ablakán. Azt kívánta, a férfi bárcsak ne ébredt volna tudatára a képességeinek. Bár elfelejtené a hibbant Belial minden szavát. Bár ne járna el az ikertestvérével és Louisékkal ezekre a nyomozásokra.
Aztán szégyenkezve elfordul és letöröl egy könnycseppet, ami áruló módon kibuggyant. És legszívesebben arcon ütné magát, vagy csak összeroskadna és bőgne. Olyan nyomorultnak és magányosnak érezte magát abban a pillanatban, mint addigi élete során soha máskor.
Mégis egyre visszakúszik a fejébe a gondolat, hogy vajon ki lehet az? Ki Lucien választottja? Ki fogja őt boldoggá tenni, ha ő, Adriann eltűnik majd az életéből?
Elfojtott egy mélyről jövő nyüszítést, és bement a szobájába. Elfogyott minden ereje. Képtelen lenne még egy ilyen színjátékot végigjátszani a férfival. Arra is képtelen, hogy állja a tekintetét, mikor visszajön és elküldi. Mert hogy most az jön majd, abban biztos volt.
Inkább összepakol és elmegy. Ennyivel is megkönnyíti a másik dolgát.
Nehézkes mozdulatokkal szedegette össze mindenét, amit magával hozott egykor hozzá. Azokhoz viszont nem nyúlt, amiket a férfi vett neki. Nem érezte tisztességesnek elvinni közülük bármit is. Az albumot sokáig fogta a kezében. Annyira szerette volna magával vinni,hogy mindig emlékeztesse a férfira.
Végül mégiscsak visszarakta a polcra. Helyette inkább egy fényképet tett el és a férfi egyik pulóverét. Talán nem lesz baj. Csak emlékek, amiket magával akar vinni.
Miután összeszedte mindenét, vetett még egy búcsúpillantást a lakásra, majd kisétált onnan. A nyakörvét az asztalon hagyta a nappaliban.

3 évvel később…

- Még mindig nem értelek. – rázta a fejét Allen. – Ennyit sírni egy ilyen hálátlan macska után, aki így hálálta meg a törődésedet… Felnőtt férfi létedre…Már eltelt három év. Szerinted megtalálhatod?
- Nem tudom. – Lucien halkan sóhajtva támasztotta fejét egyik kezére és kibámult a vonat ablakán. – De meg kell próbálnom. Te mit tennél a helyemben, Nem keresnéd megszállottan Jasmine-t, ha ő tűnne el?
- De; ebben igazad van. Csakhogy Jas sose menne el. Szeretjük egymást és ez meg se fordulna a fejében.
- Tudod… Az egész az én hibám. Utólag már rájöttem, mennyire félreérthetően viselkedtem vele. Talán ha több időt fordítok rá; úgy mint a legelején…
- Nem hibáztathatod csakis magadat. Ilyesmihez mindig két fél kell. Talán kihűlt a szikra.
- Nem, ez olyasmi, amit inkább önző felelőtlenségnek neveznék. Önző voltam, és vele egyáltalán nem törődtem. Most pedig… De látnom kell őt újra. Muszáj. Magamhoz kell ölelnem, és könyörögnöm a bocsánatáért.
- Ez kissé… furán hangzott. Nem vagy te már kicsit idős az ilyesmihez? Ráadásul egy pet srácot készülsz visszaédesgetni magadhoz.
- Kicsit több megértésre számítottam tőled.
- Jól van na; hisz ismersz. – dőlt hátra Allen. – Egyébként tuti, hogy ő az? Nem tévedhetett Brannen?
- Megbízom a szimatában. Biztos, hogy Adriannt találta meg.
- Hát jó, te tudod. Majd ébressz fel, ha odaértünk, jó? - azzal választ sem várva lehunyta a szemét, és kicsivel később egyenletessé váló lélegzése elárulta, már alszik.
Lucien kibámult az ablakon miután hátradőlt. Fáradt volt, és bár most még reménykedett, némi kétségbeesés is vegyült már örömébe.
Mi lesz, ha Adrian valójában azért ment el mert tényleg nem szereti már?
Gondolatban megrázta a fejét. Nem. Adriann belerokkant abba ahogy viselkedett vele. Ha már nem szereti azt magának köszönheti. De akkor is... Legalább hallania kell tőle hogy valóban vége.
Hogy kínzó gondolatai elől elmeneküljön, előkereste a könyvét és beletemetkezett. Egészen addig olvasta, amíg a vonat csikorogva le nem fékezett egy kedves kis városka állomásán. Akkor felrázta Allent és pár perc múlva már a peronon álltak.
Akkor már a kezében volt a cetli amire a címet firkantotta le mikor Brannen izgatottan felhívta.
- Na és most?- ikertestvére várakozóan nézett rá.
- Fogjunk egy taxit és keressük meg a címet. Látnom kell őt.- megindult kifelé.
- Te tényleg menthetetlen vagy.- csóválta a fejét a másik de elindult kifelé a nyomában.- És ha mégsem ő az? Tudom, hogy mennyire szereted őt meg minden. Én is hasonlóan vagyok Jas-zel. De nem akarlak megint olyan összetörtnek látni mint három éve.
Fáradt mosoly húzódott a szája sarkába. - Akkor imádkozz, hogy ő legyen az.
Kisétáltak az állomás felé és ő körbepillantott. Persze taxit egyet sem látott a környéken.