Égig érő fa
Égig érő fa
Írta: Narezuya Am'aridot
Az alkony lassanként vette birtokba a világot. Élénk színei, a mögöttük megbúvó jelentéktelen szürkeség, és a kellemes nyáresti meleg a simogató széllel elringatták érzékeimet. A mezőn ültem és csak bámultam az eget. A felhőket, a naplemente színeit; és zsongott a lelkem. Egyszerre éreztem magam kicsinek és jelentéktelennek, és olyannak, aki bármelyik pillanatban egyé válhat a mindenséggel.
Éreztem a szelet, ami szédült táncba szólította a kaszálás előtt álló füvet.
Erről saját sorsom jutott eszembe. Gyakorlatilag olyan vagyok én is, mint ez a füves mező. Élek még és élvezem az életet, de ez a sors szeszélye miatt bármikor véget érhet. Egy suhintás a kaszával, és vége. Elszárad, eltűnik a világból.
Ahogyan én is eltűnök majd hamarosan.
Észre sem vettem, mikor tört rám a szorongás.
Csak ültem ott és gyönyörködtem az alkonyatban, aztán megrohant a legsötétebb félelem, amit csak egy ember érezhet.
Rettegni kezdtem attól, hogy meg fogok halni, és nem láthatok többé ilyen gyönyörűséget. Eleredtek a könnyeim is, annyira kétségbeestem.
Úgy elmerültem a fekete önsajnálatban, hogy nem is vettem észre a felém közeledő alakot csak akkor, mikor már előttem állt.
- Elnézést… - szólított meg halk, kellemes hangon.
Meglepetten kaptam fel a fejemet. Előttem, az úton egy nálam idősebb, jóképű férfi állt hátizsákkal bal vállán. Haja feketén omlott a vállára, szemei – melyek szintén feketék voltak- engem figyeltek kérdőn és kicsit zavarodottan.
Egyszerű rövid ujjú inget viselt, és szövetnadrágot. Valahogy olyan ide nem illőnek tűnt elsőre. Egy elveszett angyalnak.
Megköszörülte a torkát és tett még egy lépést felém.
- Bocsánat én csak… Eltévedtem.
A fenébe… Össze kéne kapnod magad, ne hozd rá a frászt teljesen…! Gondoltam, és így is cselekedtem. Gyorsan megtöröltem az arcomat és feltápászkodtam.
- Nem kell bocsánatot kérnie, előfordul az ilyesmi. – mondtam könnyednek szánt hangon. – Inkább nekem kellene, hiszen biztosan megijesztettem azzal, hogy itt ücsörgök és bőgök, mint egy ötéves.
- Nem, igazán… Én… Én tolakodtam be a magánszférájába. – motyogta zavartan.
- Szóval… Eltévedt… - tereltem el a témát gyorsan, mire bólintott.
- Igen. A Tölgysziget fogadóba tartok. Azt mondták, ezen az úton jöjjek végig – mutatott maga mögé, az útra. – és akkor ott leszek. De…
- Na igen. Ez az út tényleg oda visz, de úgy két kilométerrel ezelőtt le kellett volna fordulnia annál az elágazásnál, ami mellett elsétált. Igazán sajnálom. Gondolom, ezt nem mondták önnek, akik útba igazították.
Megrázta a fejét. – Nem, ez valahogy kimaradt.
- Nos… Volna egy javaslatom. Mivel már úgyis sötétedik, és eléggé messzire kéne mennie, felajánlok egy ágyat énnálam. Megszállhat itt ma este, holnap pedig elkísérem a szállóig, így már nem fog eltévedni. Mit szól hozzá?
Pár percig szótlanul töprengett az ajánlatomon, aztán sóhajtott egyet, majd bólintott.
- Elfogadom ezt a nagylelkű ajánlatot. Nem nagyon van más választásom, hacsak nem akarok este itt kódorogni a környéken. Nem igaz?
- De, nagyon is. – rámosolyogtam, aztán invitáló mozdulattal az udvar felé mutattam. – Jöjjön csak kedves…
Ekkor tudatosult bennem, hogy még a nevét sem tudom ennek a jóképű, eltévedt angyalnak.
- Bocsánat, milyen udvariatlan is vagyok! Hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem Bartolomeo Cornelius Guanueri. De kérem, szólítson csak Bartnak nyugodtan.
- Ó, szóval ön olasz?- pillantottam rá meglepetten. – A kiejtésén egyáltalán nem látszik meg. Egyébként én Alex vagyok. Kincses Alex. – kezet nyújtottam, ő pedig megrázta.
- Pedig először járok ebben az országban. – mintha vidám szikrák csillantak volna meg a tekintetében. Ettől megint elkapott a szomorúság. Olyan élőnek tűnt, hogy mellette aszott kórónak éreztem magamat. Észrevehette, mert aggódó pillantást vetett rám. – Valami baj van? Rosszat mondtam?
- Nem, dehogyis. Ne haragudjon, Bart, csak… Nem vagyok túl jó társaság mostanában. Történt egy s más, és… De mindegy is. Nem akarom elvenni a kedvét.
- Nem hinném, hogy ez megtörténhet. Különben is, ha valami nyomja a lelkét, csak könnyebb lesz, ha megosztja valaki mással, nem? Én, bár idegennek számítok, szívesen meghallgatom, ha úgy érzi, beszélni akar róla.
- Köszönöm. Igazán kedves, de… Nem akarom a problémáimmal traktálni. Biztosan nem kíváncsi egy beteg ember ostoba fecsegésére… - amint kimondtam, már meg is bántam.
Mégis mit csinálok én itt?! Egy gyakorlatilag vadidegen alaknak fecsegek a magánéletemről és a közelgő…?!
A szám elé kaptam a kezemet, és csak riadtan néztem rá, Bart pedig visszabámult rám döbbenettel a szemeiben.
- Hogyan…?
- Sa—Sajnálom… - mostmár legszívesebben visszamondtam volna a meghívást, de nem lehettem ilyen udvariatlan. Csakis a hamarosan leszálló éjszaka és az udvariasságom tartott tőle vissza. Nem hagyhatom Bartot egyedül kószálni itt éjszaka.
- Nem, én voltam tapintatlan. – zavartan pillantott félre. – Talán mégiscsak el kellene indulnom…
- Nem, ne is folytassa. Nem kódoroghat itt éjszaka.
- De látom, hogy zavarom önt, Alex.
- Egy kicsit furcsa, hogy itt van, mert megszoktam már, hogy egyedül vagyok. És bár feszélyez, hogy kicsúszott a számon, hogy beteg vagyok, de nem engedhetem el önt így. Jöjjön csak be, készítek vacsorát, meg fürdővizet melegítek és előkészítem az ágyat is önnek. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy éjjel aludni fog és nem odakint kóborolni a Tölgyszigetet keresgélve.
Habozni látszott, de végül mégiscsak bólintott.
- Köszönöm. Mindegyik felajánlása jól fog esni. Eléggé elfáradtam.
- Mióta van úton?
- Két napja érkeztem az országba és azonnal indultam is ide. Igaz a tegnap éjszakát egy motelben töltöttem úgy harminc kilométernyire Kunhalomtól.
- Á, Sóskúton?
- Igen. Ma pedig átbuszoztam ide. Bár meg kell mondjam, mire eligazodtam… Ezért is érkeztem ilyen későn. Ráadásul jól el is tévedtem. – vakarta meg a tarkóját kissé zavartan. – Sajnálom, hogy a terhére vagyok.
- Ugyan már… Ez megeshet bárkivel. Én pedig szívesen látom. Még örülök is neki, hogy lesz társaságom. Még ha csak ma estére is.
- Egyedül él itt?
- Mondhatni. Néha betér hozzám pár eltévedt turista útmutatásért, de mikor véget ér a szezon a nyár végén… Tavaszig igen, teljesen egyedül vagyok. Na nem mintha panaszkodnék, vagy ilyesmi. Jól elvagyok én itt egyedül is.
- De a családja…
- Anyám és a bátyám Sóskúton laknak. Mivel őket nem igazán érdekelte a tanya, apám halála után én örököltem a helyet. Tökéletes menedék volt a számomra.
- Menedék?
- Igen. Volt egy kis nézeteltérésem a család többi tagjával és kényszerből jöttem ide. Az elején utáltam itt lenni. De most már el sem tudnám képzelni, hogy máshol éljek. Ez itt az én kis birodalmam.
- Értem. Valóban annak látszik.
Közben felértünk a kapuhoz is. Belöktem, és előre engedtem Bartot, aki tett pár lépést ugyan, de utána jól nevelten megtorpant, hogy bevárjon engem.
Becsuktam és be is zártam a kaput. Elvégre több látogatóra ma már nem számoltam. Legalábbis reméltem, hogy nem fut be még egy eltévedt turista.
Az udvar viszont a késői óra ellenére sem volt üres. Keverék kutyusom, Bogáncs csaholva igyekezett felhívni magára a figyelmet, és a látogatót fürkészte; Cirmos, a fekete kandúr ott heverészett a belső udvar kerítésénél és unottan felpillantott jöttünkre. Emellett jó pár tyúk is kint kóricált még.
Rámosolyogtam Bartolomeora.
- Ne haragudjon de… Be kell csuknom őket. – mutattam a szárnyasokra.
