Égkék melódia

...
Mécsesek égtek a szobában, így adva némi világosságot. Egy a kis asztalkán, ezüst tartón. Annak a fényénél írtam, hogy ne zavarjam Armourt az alvásban. Mondjuk kár aggódnom; ha egyszer elalszik, aligha ébreszti fel bármi reggelig.
Már majdnem végeztem, mikor hozzám simult; egyik kezével átfogta a derekamat, a másikkal a combomon simított végig. Ajka pedig megállapodott valahol a lapockám környékén.
- Jobban fel kéne öltöznöd, Lavander. Így meg fogsz betegedni. – utalt vékony hálóruhámra.
Elmosolyodtam.
- Miért nem alszol? Felébresztettelek?
- Ne terelj. Megint ágynak fogsz esni. Hiszen már három holdforduló óta gyengélkedsz
- Sajnálom, ha gondot okozok. – fordultam vissza a kis noteszem felé. – Csak próbálok visszaemlékezni mindenre. A naplómat akarom tisztázni.
- Ne hülyéskedj, persze, hogy nem okozol gondot nekem! Szívesen ápollak is, ha kell, de nem örülök, ha betegnek látlak.
- Azért húztam el a tolóajtót, mert meleg van odakint. Szép, nyárias este. A csillagok is idelátszanak.
- Hát… Másabb, mint a ti időtökben volt. Például mécsesek, és fáklyák szolgáltatnak csak fényt esténként. – amíg ezt mondta, feltámaszkodott, és fürge, de finom ujjakkal kiszedte a hajamból a csatot, amivel még akkor fogtam össze, mikor leültem befejezni a gondolataimat.
- Ne fogd össze a hajadat. Sokkal szebb, ha kiengedve hordod.
- Valóban? – vontam fel a szemöldököm.
- Főleg ha szétterül a párnán, mikor szeretkezünk.
- Nahát, ez most felhívás volt keringőre? – kérdeztem incselkedően.
- Bár az lenne… De ma már nem lehet.
- Miért nem?
- Kímélem a testedet. Egyszer már csináltuk ma, így visszafogom magamat. – szavai ellenére keze fel-le siklott csupasz combomon.
Leírtam az utolsó mondatot, letettem a tollat és felé fordultam. Beletúrtam fekete hajába.
- Még nem is válaszoltál a kérdésemre.
- Mit is kérdeztél?
- Hogy én keltettelek fel?
- Nem. Az üres fekhely mellettem. Hozzászoktam, hogy egész este ölellek. – beleszimatolt a nyakamba. – Finom az illatod.
- Mindig ezt mondod, ha el akarsz csábítani. – figyelmeztettem.
Feltérdelt és magához húzott.
- Nem mintha annyira ellenállnál. – közölte.
Ez végül is igaz volt. Minden alkalommal, ha közeledett felém, én gátlások és szégyen nélkül feküdtem alá és megadtam neki, amit kívánt. Ő pedig mindig olyan gyönyörben részesített, amit még soha egy partnerem sem tudott megadni, hiába próbálta.
Gondolataimból kellemes hangjára és egy különösen érzékeny pontomon simogató kezére rezzentem fel.
- Haza kell mennünk a palotába.
- Valóban? – kérdeztem még tartva valahogy magamat.
- Apám látni akar. Megbizonyosodni róla, hogy jól választottam.
- És… És nem szégyenkezel… velem mutatkozni?
- Enyém a legszebb halandó férfi a földön. Miért kellene elrejtenem téged mások elől? Az egyetlen, ami miatt aggódom, hogy kifárasztalak az utazással.
- Armour… - sóhajtva dőltem a mellkasára, mire szabad kezét a homlokomra simította aztán sóhajtott.
- Megint megy fel a lázad.
- Hülye… - nyögtem. – Csak azért… emelkedik a test… hőmérsékletem, mert… éppen…
Nem tudtam befejezni, mert kuncogni kezdett, és a fülembe harapott. Felszisszenve kaptam a kezéhez-, bár ez csak reflex volt, hiszen tudtam, hogy sosem bántana.
- Hé, nyugalom. - suttogta halkan. - Csak játszadozom kicsit. Nem eszlek meg.
- T--Tudom... - rebegtem, aztán megint sóhajtottam egyet. Olyan jó volt a karjaiban lenni. Ahogy magához ölelt, erősen de végtelen gyengédséggel; érezhettem a teste melegét és a szíve dobogását...
Armour keze átsiklott a karomra és azt cirógatta ujjbeggyel.
- Lavander...
- Hm?
- Ha apám áldását adja rád... Vámpírrá kell tegyelek. És a hitvesemmé.
Meglepetten pillantottam fel rá.
- Vámpír... A hitveseddé?
- Meg kell állapodjak. Én téged választottalak, Lavander. Nem kell más. Kívánom a testedet, és szeretek veled lenni mindenféle értelemben. Senki mással nem éreztem még ezt.
- Armour...- nyeltem is egyet, hogy kicsit lenyugodjak. Ó, a francba is, nehogy bőgjek már! Nem vagyok ötéves. De amit mondott...
Csitítóan símogatta most a hajamat.
- Shhh.. - nyugtatott halk hangon. - Nem foglak bántani. Sohasem.
- Tu--Tudom! Nem azért... ! Én csak... Amit mondtál nekem... Azért...
- Te vagy a szívemnek a legkedvesebb dolog ezen a világon. Nem hiszem, hogy tudnék létezni nélküled.
Ez a vallomás volt a legszebb, amit valaha kaptam tőle. Szipogva fészkeltem magam még mélyebbre a karjaiban, míg lassan álomba szenderített érzéki illata, és biztonságot sugárzó ölelése.
...

Három nappal később indultunk. Hintón, pompás ruhákba öltözve, ahogy a vámpírkirály örököséhez és annak szeretőjéhez illett.
Armour egyetlen pillanatra sem engedett ki az öléből, hanem bebugyolált egy ki tudja miféle állat bundájába, és úgy tartott a karjaiban, mint egy kisbabát szokás. Egyedül olykor illetlen helyen tapogatózó kezei utaltak rá, hogy én nem vagyok gyerek, ő meg tudja ezt a tényt.
Jó érzés volt a puha melegségben., a cirógatások és apró, játékos puszik pedig csak fokozták az élvezetet.
- Gyönyörű vagy. – suttogta egyszer csak a fülembe Armour és gyengéden bele is harapott a cimpámba, mire felnyögtem.
Te jó ég…! U—Ugye nem most akarja…? Itt?!
- A—Armour… kérlek…Ne! Még… Még az úton vagyunk… - próbáltam tiltakozni de nem lehettem valami meggyőző, hiszen nem hagyta abba.
- Nem baj. Nem zavar, ha imbolygunk.
- De… De nem arról… Te jó ég, Armour! Ne! – ezután csak nyüszögve igyekeztem szabadulni. Nem engedhetem, hogy itt másszon rám. A szolgálók füle hallatára! Na, még csak az kéne!
Az apja kicsipkézné a bőrömet, ha ez a fülébe jutna.
Armour ujjai azonban máris a gyengepontomat cirógatták. Nem hagyta magát lerázni.
Mire feleszméltem volna, már az ölében ültem, a bunda a lábaimra terítve, ő pedig szabadon simogatott mindenhol.
- Lavander. Mitől félsz? Hm?- suttogta a fülembe.
-Ne… Ne itt… Kérlek! Ne a fülük hallatára…
Keze erre visszacsúszott a hasamra és finoman magához ölelt.
- Ez a baj? Nincs mitől félned. Az utazás zajától semmit sem fognak hallani. Ha pedig valamit mégis, nem fecsegős típusok. Tudják, hogy azért megbüntetnék őket.