Elkárhozva- Holló
Elkárhozva
Írta: Narezuya Am’aridot
Szereplők: Hétföldi Csenger, Holló
Besorolás: boys love
1. fejezet: Ahogy kezdődött
A november szeles, ködös reggellel vette kezdetét. Csenger unottan készülődött a templomba a szokásos vasárnapi misére. Felvette a fekete nadrágot, fehér inget és szintén fekete mellényt, sötét égkék nyakkendővel, ahogyan anyja akarta. Igazából nem szerette a vasárnapi miséket, csak muszájból vett részt rajtuk. Sosem vonzotta a vallás; a kereszténységgel meg alapból nem volt kibékülve. Persze nem valami sötét értelemben, csak úgy, mint egy átlagos tizenhat éves kamasz, aki lázadni próbál minden ellen.
Mindezek ellenére Csenger nem volt lázadó típus semmi egyébben. Bizonyítványa rendre kitűnő volt, a magaviseletére sem lehetett panasz soha. Ő csupán nem értette meg a vallás mibenlétét és nem is akart töprengeni rajta. Úgy volt vele, hogy majd történik valami, ha eljön az ideje.
A templomban is csendben ülte végig a misét, tekintetét összekulcsolt kezére függesztve, lehajtott fejjel. Aranyszőke tincsei így előreomlottak, eltakarva arcát és borostyánbarna szemeit.
Nem láthatta így, hogy valaki a karzatról megigézve bámulja őt. Bár nem is sejthette, hogy ott fent van valaki, hisz a karzatot lezárták akkor éppen.
A magas, fekete hajú és szemű férfi csodálattól és meglepettségtől elkerekedett szemekkel nézte őt fentről, áthajolva a korláton.
Ajkára lassan elégedett mosoly húzódott.
- Hát megvagy végre. És mégcsak meg sem kellett erőltetnem magamat. Kösz, öreg. – vetett egy pillantást a plafon felé még mindig vigyorogva.
Tehát tizenhat év hasztalan kutatás után egy egyszerű véletlen sodorta az útjába a neki ígért áldozatot. Milyen könnyelmű család, hogy csak így visszahozzák őt ide.
Pillantása átvándorolt az apára és meglepetten tapasztalta, hogy nem ugyanazt a férfit látja maga előtt, aki tizenhat éve egy viharos éjszakán odaadta újszülött fia életét és lelkét önző kívánsága fejében.
Egy számára idegen alak ült a fiú és az anyja között. A nőre is rápillantott. Eljárt felette az idő. Csalhatatlan szemével már látta a hervadás virágait felette, melyek körbefonták.
Démonként persze megadatott neki, hogy lássa, amit más nem. Emellett joga lett volna egyszerűen lesétálni és elvenni, ami jogosan őt illeti, de rangján alulinak érezte mindezt. Abban semmi élvezet nem volna, bár az emberek rémülete és kétségbeesése minden bizonnyal szórakoztatná… És a nő félelme. Az talán… de csak talán elég lenne.
Viszont itt ez a kölyök, aki már most olyan, mint egy angyal. Ha lassan venné el őt tőlük…
Ó, az mesés lenne. Elégedett mosollyal húzódott kissé vissza az árnyékba, nehogy észrevegye valaki.
Az istentisztelet lassan a végéhez közeledett, és az utolsó zsoltárt énekelték felállva. Amikor meghallotta a fiú hangját, kellemes borzongás futott végig rajta. Valóban angyali egy teremtmény lett belőle.
Annál nagyobb öröm lesz a kárhozatba rántani őt.
Még végignézte, ahogy a lelkipásztor az ének végén megáldja a gyülekezetet, aztán elindult lefelé a karzatról. Úgy tervezte, feltűnés nélkül eltűnik, és hamarosan elkezdi a fiú behálózását.
Legnagyobb meglepetésére, azonban amikor lelépett a karzatra vivő lépcsőről, valaki nekiment. Ahogy lepillantott, a szemei elkerekedtek. A fiú volt az. Halvány arcán kis pír ült, ahogy felbámult rá.
- Bo—Bocsánatot kérek. Nem akartam…
- Semmi baj nem történt. Előfordul. – szedte össze magát gyorsan.
- Olyan kínos… A lábam elé kellene néznem…
- Ugyan, már mondtam, hogy semmi baj. Egyébként a nevem Holló. Téged hogy hívnak?
- Cse—Csenger… - olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni.
A férfi hálát adott az embereknél élesebb hallásáért.
- Nagyon örülök. Remélem, találkozunk még itt. Fent szoktam ülni a karzaton. Ha van kedved, egyszer csatlakozz hozzám.
- De hát a karzat le van zárva.
- Nos igen, egy kicsit… Hogy is mondjam, nem épp a leghelyesebb dolog, de azért nem is törvénybeütköző, amit teszek. Vagy tévednék?
- Nem, dehogy is. – szögezte le gyorsan Csenger kicsit tovább pirulva.
- Akkor jó. Na, én mentem. Ha kedved támadna beszélgetni, jövő vasárnap is itt leszek. Fent a karzaton. Szia, Csenger. – intett és elindult lefelé az alagsorba vezető lépcsőkön.
- Viszont látásra, uram.
Még topogott kicsit, belemerülve a kínos csendbe, de anyja aggódó hangjára odafordult az ajtóhoz.
- Csenger!
- Itt vagyok, anya. Bocsánat, csak beszélgettem valakivel, akinek véletlenül nekimentem. Elnézést kértem tőle. – sietett oda.
- Jól van kicsim. – nyugodott meg a nő. – Gyere, köszönj a lelkész úrnak és menjünk. Apádék már a saroknál járhatnak.
A fiú bólintott, aztán kezet fogott a lelkésszel, és anyjával együtt távoztak.
2. fejezet: Kihívás
- Nem hiszem el, hogy már megint itt rontod a levegőt! Nem jó neked a pokolban, vagy mi?
- Ne légy morcos, Artúr. A kölyökért jöttem vissza. Az apja nekem ígérte, ha nem emlékszel.
- Honnan kéne? Nem baj, hogy három éve helyeztek ide? – morogta a lelkész dühösen, karjait keresztbe fonva a mellkasán. – Már az is elég baj, hogy egyáltalán szóba kell állnom veled.
- Ugyan már, drágám, tudom, hogy valójában imádod, ha feltűnök. Elvégre nélkülem olyan nyomorúságos és unalmas az életed. Meg aztán, élvezed, hogy félrevezetheted a „nyájadat”, atyám.
Artúr prüszkölve felnevetett, bár elég sok gúny szorult a hangjába. – Néha azt kívánom, bár sose szereztem volna erről tudomást.
- Bele is halnál az unalomba.
- Ha te mondod… Egyébként mi a terved a kölyökkel?
- Mi lenne? Magammal csábítom. Azt akarom, hogy önként kövessen. Elvégre meg kell büntessem az engedetlen szüleit. Jut is eszembe, ki a fene volt az a pasas az anyjával?
- Azt hittem, ezt is tudod, te kis jólinformált. Az anyja elhagyta az apját, mikor kiderült a dolog. Újra férjhez ment. Az apa meghalt. Eléggé rejtélyes módon, ha érted mire gondolok. Azóta van három féltestvére is, de fogalma sincs semmiről. Nem mondták el neki.
- Sejtettem. Elvégre érdekes egy beszélgetés lett volna. Például: Ó kisfiam, tudod apád véletlenül alkut kötött az életedre egy démonnal… Vagy: Tudod, az a helyzet, hogy az apád… Mármint a vérszerinti… Szóval eladott egy démonnak, így megöltem őt.
Mire idáig jutott, Artúr már kétrét görnyedt a nevetéstől.
- Na mi van? Máris jobb a kedved?- vicsorgott gunyorosan a démon.
- Jah. Te valamiért ösztönösen értesz hozzá, hogy dobd fel a hangulatot, Sitrami. Na jó, nálam maradhatsz, míg el nem ül a vihar. De ne felejtsd el, hogy most vendég vagy.
- Nem fogom, drága Artúr. Csendes leszek és észrevétlen. Mint egy egér.
- Az nem éppen az észrevétlenségéről híres ám. – figyelmeztette a férfi a démont még mindig mosolyogva, aztán ellökte magát a faltól. – Na, gyere, ha már itt fogod keseríteni az életemet, kéne neked valami rendes ruha, meg egy ágy is.
- Ó… Máris ágyba vinnél engem?
- Töröld le a képedről a vigyort, alvásra gondoltam.
- Asszem homályban vagy. Mi nem alszunk.
- Márpedig most fogsz. Vagy úgy teszel, nem érdekel. De úgy fogsz viselkedni, mint egy kisangyal.
- Blöeh…
- És elfogod játszani a rokonomat.
- Mi?!
- Jól hallottad. Úgy foglak bemutatni, mint a bátyámat. Így megkönnyítem a dolgodat, és hamarabb végzel. És ha végzel, mész is. Nem igaz?
- Érdekes gondolatmenet. De miért is könnyíti meg a dolgomat?
- Lássuk csak? Lelkész vagyok. Megbíznak bennem. Te pedig a bátyám lennél. Vagyis…
- Vagyis ha beajánlasz engem náluk, jobban a bizalmukba fogadnak. Nagyszerű és… igazán pokolravaló gondolat. – húzódott vigyor az arcára. – Szóval te, akinek védelmeznie kéne a nyájadat a magamfajtától, magad játszod ki nekem a gyereket?
- Ne legyél hülye, Sitrami. Református vagyok, nem katolikus. Nem szokásom ördögűzést rendezni. Nem mellesleg, mióta ismerlek téged, annyi becstelen dolgot tettem, hogy azért már most a pokolra jutnék, nem? Akkor nem mindegy?
- A pokol nem olyan rossz hely, mint hiszed.
- Épp ez a gond! Miben bízzon az ember, ha már a saját vallása is egy nagyon jól kivitelezett hazugság?!
- Jól gondolom, hogy megint Asiriel ingerelt ki? Ezúttal mi történt? Megint jött a szokásos dumával, vagy esetleg most éppen „azzal” volt elfoglalva? Vagy pont az a baj, hogy nem „azzal” volt elfoglalva? Hé, ne kelljen már mindent harapófogóval kiszedni belőled! – a démon most leginkább egy hisztis gyerekre hasonlított.
- Majd pont veled beszélem ezt meg, nem?!
- Éppenséggel nem kötelező. – fújt visszavonulót a másik. – Csak arra gondoltam, velem lelkizhetsz, ha akarsz. Vagy más módon vigasztaljalak? Hmm? – nyalta meg a száját.
- Tedd magad takarékra, vagy meggondolom az eliminálásodra vonatkozó ígéretemet! -szisszent fel a lelkész, és intett, hogy a másik kövesse.
És mint egy kisangyal, Sitrami gyorsan utána is lépdelt. Nem látta még ilyen paprikás hangulatúnak a férfit, és tudta, ilyenkor nem jó viccelődni az emberekkel. Még a végén tényleg kihív egy exorcistát a fejére. Mondjuk esélye nem sok lenne ellene, de azért bosszantó dolog lenne, az biztos. Vagy meggondolná magát, és értesítené a kölyök szüleit! Uh, abba bele sem akart gondolni,mi történne, ha megint kóborolnia kellene a világban, hogy előkerítse.
Nemhiába tartozott ő a hét főbűn egyik démonának, Lustaság Hercegnek a légiójába. Imádott lustálkodni, és be kellett vallania, az is volt.
- Hé, minden oké? Melyik dimenzióban ragadtál így le? - Artúr hangjára és az arca előtt lengetett kezére tért vissza gondolataiból a valóságba.
- He? Ja, csak gondolkoztam.
- Nocsak, te olyat is tudsz? Na jó, nem gunyoroskodom tovább. Szóval, mi a baj?
- Semmi. A hercegre gondoltam csak.
- A hercegre?- a férfi értetlen arcot vágva pislogott rá.
- Armeth- re.
- Ó... Értem. És miért is jár ő a fejedben? Valami külön feladat, vagy mi?
- Lusta vagyok. Nem akarom mégegyszer körbeutazni a világot a gyerek után.
A nyafogós hangra Artúr előbb csak rámeredt, aztán viszont felnevetett. Végre felszabadultan.
- És ez egy démon... - nyögte ki nagy nehezen, levegő után kapkodva.
- Nem igazán értem, miért is gúnyolódsz velem.- húzta el a száját Sitrami.
- Hallanád csak magadat ilyenkor. Te is visítanál a nevetéstől.
-Hrmfh...-morogta a démon karbafont kezekkel,megjátszva a sértett óvodást.De Artúr már pontosan tudta,hogy nem kell ilyenkor komolyan vennie a másikat.Sitrami valóban hű volt a Lustaság hercegének udvarában betöltött szerepköréhez,és ha csak tehette,soha semmit nem tett meg.Annyira nem hogy tele volt üres fenyegetőzésekkel,és elintézni való teendőkkel,amiket jobbára valaki más oldott meg helyette.Az is nagy szó volt,hogy most személyesen jött el hozzá a gyerekért.Bár talán erre magyarázatot ad,hogy a lelkét neki ígérték,így szabadon felfalhatja azt ha megkaparintja....
Artúr végül ellökte magát a faltól és sóhajtott.
-Rendben,Sitrami.Holnap munkához látunk.Elmegyünk szépen és teszünk egy sétát a faluban.Amúgy is be kell vásárolnom,és a boltban ahová járok velük is összefutunk biztosan.Elkezdheted a bizalmukba férkőzős kis magánszámodat majd és
