Isten veled
Isten veled…
Írta: Narezuya Am’aridot
Szereplők:
A szívem egyre hevesebben ver és fel kell ébredjek,bár nem akarok. Mégis…Érzem ahogy egyre sodródok vissza és elönt valami megmagyarázhatatlan félelem. Vége az álmok biztos menedékének.
Hirtelen nyitottam fel szemeimet és riadtan ültem fel. Egyedül ültem a temető melletti gyepen.
Édes Istenem! M—Mi ez?!
Mindent sápadt, kékeslila köd fedett be. Olyan volt az egész mintha szántszándékkal teremtettek volna magányból és rémületből egy riasztó egyveleget, ami végül is befedte a világot. Igyekeztem normálisan venni a levegőt és csillapítani szívem őrült zakatolását. Mindez akkor vallott kudarcot mikor közvetlenül a közelemben elsuhant egy alak a ködben.
Nem tudom szavakkal leírni a rémületet, ami akkor és ott átjárt.
A köd kavargott körülöttem, elnyelt majd újra kidobott a semmibe, hogy üressé váljon minden bennem. Az alak többször is ide-oda suhant, én pedig kezdtem pánikba esni. A félelem szorította a mellkasomat és nem engedett- mintha egy veszedelmes ragadozó lett volna, aki csak arra vár hogy áldozata figyelme lankadjon és akkor…
Ahogy csak bírtam gyorsan felkeltem. Kiutat persze nem láttam de akkor sem maradhattam csak úgy ott.
Maradj csak Holló. Maradj velem. Innét úgysem szabadulsz többé….
A hang a köd mélyéből tört fel és mintha minden visszhangozta volna. Remegve kapkodtam fejem mindenfelé, de a ködön kívül mást nem láttam.
Aki egyszer ide betéved, többé nem mehet el. Ezt te is tudod.
Igen, tudom. De miért…?! Miért nem? Mit követtem el? Miért teszed ezt velem?
Ki vagy te?
Minden vagyok. Minden és semmi. Te vagyok és mégsem.
Válasz a fel sem tett kérdésemre.
A következő pillanatban remegő lábaim feladták és térdre zuhantam. Elsírtam magam.
Vége. Mindennek vége.
Egy alak állt előttem.
Felnéztem.
Magas, sápadt fiú volt, fakó barna hajjal és szemekkel. Szomorú mosollyal nézett rám.
Miért aludtál itt? Miért a ködben?
Válaszolni akartam,elmondani hogy itt hagytak mert nem tudták.De nem jött ki hang a torkomon.Csak bámultam rá.
Nem akarok…nem akarok még menni…Meghalni…
Sajnálom…Gyere.
A kezét nyújtotta és felsegített. Vacogtam de nem a hidegtől.Kitéptem magam a kezéből és rohanni kezdtem.Kiértem a ködből és végre megláttam az utat. Elöntöt az öröm. Végre! Hazamehetek!
Elindultam rajta levegő után kapkodva de éreztem hogy követ engem.Szaporábban szedtem a lábaimat de ahogy befordultam az utcánkba, vissza kellett forduljak. Ott állt és nézett. A szemeiben szomorúság csillogott.
Ahogy megint a házunk felé fordultam, a szívem nagyot dobbant. Egy mentőautó állt ott. Valakit éppen betoltak és anyám zokogva állt mellette. Odasiettem és elhűlve láttam hogy a valaki én vagyok.
De..De mi…Mi ez?!
Sajnálom.
Hallottam a hangot és éreztem a kezét ahogy megfogta az enyémet.Puha volt a bőre és meleg.
Gyere.Menjünk.Már várnak ránk.
Akkor értettem meg hogy ez mit is jelent. Hogy miért ébredtem a ködben. Utoljára néztem a szeretteimre és elindultam vele vissza. Vissza a ködbe.
Ég veletek.Ég veletek,szeretteim.Ég veled világ.Jó volt élni.Jó volt szeretni.De jó lesz megpihenni is.
Évek múltán már csak egy kopott kis síremlék jelzi hogy valamikor éltem. Rávésve egy versszak a kedvenc versemből:
„Veled és ott,hol jó és rossz,
Mi örökkön békétlen,
Időtlen,néma sírjában,
Mint kihunyó csillag,megpihen.”
É csak egy magányos férfi áll előtte minden nap.Fehér rózsát tesz rá, és emlékezik.
Barna haját kócolja a szél, Barna szemében bánat csillog és fájdalom. Majd egyetlen pillanat alatt kékeslila ködfelhővé tépi a pajkos szél.
VÉGE
2013.07.25.
