Jádécsászár
Jádécsászár
Írta: Narezuya Am’aridot
Szereplők: Sólyom René, Kürtösi Holló
„Jádészínűek a szemeid… Mint a mély és tiszta tüzű ékkő. A fény ezer meg ezer árnyalatát előcsalja. Csodaszépek.”
Ezt mondta egyszer René a szemeimről. Levette a szemüvegemet és fölém tornyosulva bámult; én meg, mint akit megigéztek, csak meredten viszonoztam a gesztust, közben nagyot nyeltem.
Olyan közel volt hozzám, hogy a leheletünk is keveredett egymással. Éreztem a kezét a hajamban, ahogy kócos, sötét tincseimmel játszottak ujjai.
Nem tudtam betelni a látványával, hiszen az ablak pont mögötte volt, és a beáradó késő őszi napfény angyaléhoz hasonlatos fényglóriát emelt köré.
- A… A szemeim…? – dadogtam, mire elmosolyodott.
- Igen, azok. Tetszik a színük.
- Um… – ennyi volt az én nagyon diplomatikus válaszom. Persze neki könnyű, nincs úgy zavarban, mint én. Bár, ki ne lenne zavarban, ha a srác, akiért titokban epekedett, egy napon közölné vele, hogy meleg és jó régóta figyeli, az alkalmat lesve, mikor hívhatná randira; aztán meg egymás mellett kötnek ki. És ez a tökéletes, figyelmes és jóképű srác ennyire közel, csupán centikre lenne az arcától, mintha csak csókot akarna lopni tőle.
Pedig valójában mennyire mások vagyunk…Mint tűz és víz. Nem, inkább, mint fény és sötétség. Igazából nem is értem, miért is rajtam akadt meg a szeme.
Egyszer összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem tőle.
Nevetett, és azt válaszolta, azért, mert amikor először meglátott az osztályterem hátuljában gubbasztani, mint egy öreg, mogorva varjat, felfigyelt rám.
Na igen… Valóban olyan vagyok, mint valami vén, tollfosztott varjú; főleg a vékony alakommal, a hülye borzas hajammal és ósdi szemüvegemmel. René mellett meg aztán főleg.
Gondolataimból az rántott vissza a valóságba, hogy odahajolt hozzám egészen, bezárva az ajkaink közti távolságot és megcsókolt. Lassan, érzékien; sosem volt vad vagy erőszakos. Minden pillanatát élveztem az effajta kedveskedéseinek.
- Um. – nevetett aztán egészen halkan, a mellkasomra támasztva a homlokát. – Csak ennyi?
- Mi—Miért? Mit mondjak még? – kérdeztem fülig pirulva. Kicsit szégyelltem is magam, amiért nem tudom kitalálni a gondolatát, a vágyait.
Erre csak még jobban nevetett, majd finoman megcirógatta az arcomat és elterült félig rajtam, félig a kanapé még üres felén.
- Ha semmit sem mondasz, nekem az is jó, amíg hagyod, hogy szeresselek. Jó, tudom, nem vagy lány és nem szereted, ha ilyen „lányos baromságokat” mondok, de…- halkan felsóhajtott.
Hirtelen rohant meg az érzés, hogy valami baj van. Alattomosan, egyre jobban megmérgezve ezt a szép pillanatot. Mostmár csak arra vágytam, hogy őt magamhoz ölelhessem, jó szorosan, hogy enyhüljön ez a szörnyű érzés a mellkasomban.
René volt a mindenem. Nélküle semmit sem érne az életem.
Ő a fény, amiben egy magamfajta „vén varjú” ritkán fürödhet meg. Piszkosul nagy szerencsém volt, hogy megadatott ez az öröm nekem.
- Megint min gondolkozol ennyire, kis Hollóm? – kérdezte váratlanul, felemelkedve. Fürkészően kutatta a tekintetemet.
- Én… Én csak… Nem tudom. Csak rossz érzés fogott el. Valami… baj van?
- Nincsen semmi. – mondta őszinte hangon. – Csak tudod… Úgy érzem, nem mondom elégszer, hogy szeretlek.
Elvörösödtem.
- Hát… Szerintem meg igen. És… És nagyon bol—boldoggá teszel vele… - motyogtam halkan, lehajtott fejjel.
- Ennek örülök. – mondta lágy, boldogságtól áradó hangon.
Ez volt az utolsó közös őszünk. Két hónappal később kórházba került, ahol megállapították, hogy daganata van. Mindent megpróbáltunk; az összes szóba jöhető kezelést. Küzdött azért, hogy velem maradhasson. De mire eljött volna a következő év ősze, meghalt. Én pedig egyedül maradtam a fájdalommal, ami lassanként felfalt.
Már tizenkét év telt el azóta, én mégsem tudtam továbblépni. Ugyanabban a lakásban élek, és még ma is a közös képeinket nézegetem elalvás előtt, hogy róla álmodhassak.
Azt mondta, jádészínű szemeim vannak, ami eléggé meglepő egy hozzám hasonló kis varjútól.
„Jádészínűek a szemeid… Mint a mély és tiszta tüzű ékkő. A fény ezer meg ezer árnyalatát előcsalja. Csodaszépek. Biztosan azért van ez, mert te vagy a Jádécsászár. A varjúcska, aki az ő angyalát várja.”
VÉGE
2014.01.16.
