Nelossel Ellon Rodwen azúr pillangói
Nelossel Ellon Rodwen azúr pillangói
Írta:Narezuya Am’aridot
„Lepkék repdestek körülöttem, erre emlékszem. Szép nagy Atlanta-lepkék és azúrlepkék. Meg hófehér kis pillangók, amiket nem tudtam beazonosítani homályos látásommal-, de sejtettem, hogy egyébként sem ment volna a dolog, mert ismeretlen kis állatkák voltak.
Azt hiszem, mosolyoghattam, ahogy kinyújtottam feléjük a kezemet. De mintha egyre távolabb kerültek volna tőlem, egyáltalán nem értem el őket, hiába nyújtózkodtam.
Aztán egyszer csak megláttam egy mindegyiknél szebb azúrkék- fehér pillangót, ami felém tartott. Bár nem fűztem hozzá nagy reményt, meglepetésemre egyenest az ujjaimra telepedett le. Megrebegtette szárnyait, aztán nem mozdult csak békésen pihent kezemen.
Csak néztem őt, és különös érzések uralkodtak el rajtam.
Nem tudom, meddig voltunk így, de egyszer csak a fehér fény, ami körülvett, erősödni kezdett.”
- Hé, Raven, már megint álmodozol? – Elliot alaposan rám ijesztett, mikor hirtelen fölém tornyosult és lekapta a szemüvegemet.
- M—Mi? – hebegtem.
Erre összevont szemöldökkel méregetett tovább.
- Ennyire csak nem ijeszthettelek meg… - morogta, aztán az ölemben tartott könyvre pillantott. – Mit olvasol?
- Hogy… Hogy én? Ja, hát… Nelossel Ellon Rodwen Azúrkék Pillangói-t.
Erre elfintorodott szokásához híven.
- Más szóval megint valami szemetet. Nem tudom megérteni, hogy egy ilyen okos, tanult srác, mint te hogy olvashat ilyesmit. Semmire sem jó.
- Kérlek, ne mondd ezt. Én sem szólok egy szót sem a te hobbidra. Különben is, amiről ő ír, az egy ősi azték szokás… Vagyis hiedelem.
- Miféle hiedelem?
- Az a lényege, hogy a holt lelkek pillangó képében térnek vissza az élők közé. Nelossel regényében is lényegében erről van szó, hiszen a főhőse ezekkel a lepkékkel kerül kapcsolatba.
- Aha. Roppantul érdekes. Azért ha lehet, ne nagyon hangoztasd ezt mindenhol.
Halvány mosoly ült ki az arcomra.
- Ne aggódj, nem fogom. – mondtam, aztán mivel békében hagyott, visszatértem a könyvhöz.
„Elmosolyodtam és kitártam a karjaimat arrafelé, amerre az eget sejtettem. Bizsergett a testem az ismeretlen energiától, ami átjárta létezésem síkját. Az azúrkék lepke ekkor szárnyra kapott, és a homlokomra rebbent. Én pedig a békességtől eltelve adtam át magamat az édes boldogságnak, ami lassanként összeforrasztotta repedt szívem szilánkjait. A fény végül elnyelt, és magába olvasztott.
Minden egyes alkalommal átéltem ezt a fajta megbékélést, valahányszor csak egy-egy kóbor lélek a segítségemért folyamodott, és én segítettem neki visszatalálni a helyes útra.
Több volt ez egyfajta útmutatásnál; hiszen jótékony hatással volt az én megtépázott lelkemre is.
Nem tudom, meddig folytathatom még ezt az áldozatos munkát, meddig marad meg az erőm, de remélem, még sokáig. Szeretnék iránymutatóként tevékenykedni ebben a láthatatlan, kínzó, megbékéltető világban.”
Nevetés vonta magára a figyelmemet. Csilingelő, szép lánynevetés. Elliot dörmögése válaszolt rá. Valami olyasmit mondhatott, hogy „Kassei, ez most nem a megfelelőbb, Raven még nincs jól, még csak most jött haza a kórházból, stb.” Örök kifogások. Utálom, mikor mögém bújik, az én gyengeségemmel takargatja lusta nemtörődömségét.
Nem értettem őt. Ha kell neki a lány, miért játssza vele ezt a játékot, ha pedig nem kell neki, akkor miért szédíti?
Mondjuk Ellioton nem sok mindent lehetett megérteni. Már eleve az is nevetségesen furcsa volt, hogy engem ápolgatott. Jó, persze régóta barátok voltunk, és sok mindenben támogattuk a másikat, de ekkora áldozatot hozni értem…
Befogadni egy beteg embert, gondozni és vigyázni rá… Igen, Elliot Ravenwood maga volt a rejtély a számomra.
Ahogy Kassei számára is, gondolom. Még hallottam, ahogy dühösen leteremti lakótársamat és önjelölt ápolómat, aztán csend lett.
Léptek koppantak a padlón, aztán Elliot jelent meg. Ledobta magát mellém és kis ideig csak nézett maga elé. Már éppen meg akartam szólalni, mikor rám nézett.
- Kassei dobott. – közölte nyugodtan.
- Mit ne mondjak, nem lepett meg. Eléggé elhanyagoltad mostanság.
- Kösz a mélységes megértést. – morogta.
- Mit vársz tőlem? Hiszen ez az igazság.
- Azt vágta a fejemhez, hogy fontosabb vagy nekem, mint ő. – hanyatt dőlt és a plafont kezdte fixírozni. – Igaza van.
Értetlenül néztem rá.
- Mi van? Mi ez a hülyeség már megint?
- Úgy szeretem, mikor ilyen kedvesen megértő vagy velem, Raven.
- Mert itt hülyéskedsz velem megint. Nem vicces. – duzzogtam magamhoz ölelve a könyvemet.
- Nem hülyéskedem. Nem szórakozom. Fontos vagy a számomra. Vagy azt hiszed, megtenném érted mindezt, ha nem éreznék irántad úgy, ahogy?
Erre csak nyeltem egyet.
- Mi—Miről beszélsz te itt? Miféle érzelmek?
- Olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. Na, lépek az ebédért. Nem akarok megint elkésni, hogy órákat álljak sorba. – azzal felpattant, és mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, már el is tűnt a szemem elől. Tudtam, hogy hazudik, hiszen még legalább másfél óra, míg elkészülnek az ebédünkkel a közeli kis étteremben, ahonnan mindig rendeltük.
Nem azért sietett. Előlem menekült.
„Szerettem volna megmutatni Adamnek is ezt a csodaszép világot, hátha így elhiszi végre, hogy nem őt kerülöm, csupán fontos feladatom van, amit senki más nem tudna ellátni rajtam kívül- és talán nem is végezné soha. De bármennyire is akartam, ez a kívánságom soha nem teljesülhetett. Ahogy egy költő mondta valamikor: Kívánj csak, s talán valamely isten meghallja hangodat. De valóbb, hogy valamely kósza álmot kergetsz naivan, ami nem lesz tied, csak a sírban. Mert ha felébredsz, ő már nem lesz veled, s ráébredsz, álom volt addigi életed.
Elszomorítanak ezek a szavak, hiszen így van. Ha teljesül is kívánságod, valamiféle kifacsart módon teszi.
Végül mégis megmutattam Adamnek áldozatom világát. De akkor már azt kívántam, bár soha ne kellett volna megtennem. Két nappal Adam temetése után kis aranybarna pillangó rebbent a vállamra, én pedig a sírástól homályos szemekkel próbáltam fókuszálni rá. Azonnal felismertem őt. Soha ilyen nehéz utam még nem volt.”
Félretettem kicsit a könyvet, és a takarót felhajtva keltem fel. Kibattyogtam a konyhába és engedtem egy pohár vizet. Éppen csak egy kortyot sikerült innom belőle. A testemen átsuhanó rossz érzés, a pánikszerű gyomorgörcs hatására kiesett a pohár a kezemből. Elliot…
Édes Istenem… Édes jó Istenem… ezt ne…Ne…
Ahogy megfordultam, térdre is estem, annyira remegtek a lábaim. Szerencsémre nem az üvegszilánkokba, csak melléjük.
- Elliot… - a levegőm is bennszorult, alig tudtam rákényszeríteni magamat a rendes lélegzésre.
Aztán megláttam őt. Egy gyönyörű aranybarna mintázatú fehér lepke repült be a konyha nyitott ablakán és bizonytalan köröket írva repkedett körbe a helységben. Ekkor már sírtam. Könnyeim végigfolytak az arcomon, de eszembe se jutott, hogy le kellene törölnöm őket. Csak a lepkét néztem homályos szemekkel.
A kis jószág végül mintha csak észrevett volna, felém indult, majd gépiesen kinyújtott kezem mutatóujjára telepedett.
Bár fogalmam sincs, honnan vettem hozzá az erőt, felkeltem és a nappaliba sétáltam vele. Nelossel szavai jártak a fejemben. Hogy milyen is az, ha egy szerettedet búcsúztatod. A kínzó fájdalom, a szív cserepei…
Most az egyszer nem bántam volna, ha valaki más lehetek. Vagy nem az én feladatom lenne.
Legszívesebben örökre magamnál tartottam volna a kis pillangót, de tudtam, hogy az nem lehetséges.
A szívem szakadt meg a gondolatra, hogy ez az utolsó percünk, és eztán soha többé nem láthatom őt. Még el sem mondtam neki, mennyire szeretem őt, és hálás vagyok neki a segítségéért.
Az járt a fejemben, hogy ha nem reagálok olyan furcsán a szavaira, akkor nem ment volna el olyan korán és akkor… Nem tudtam pontosan, miféle baleset érte, csak azt, hogy most a lelke egy kis pillangó képében csücsült a kezemen.
Leültem vele a kanapéra, és bár teljesen ki voltam készülve, megpróbáltam valamiféle biztató mosolyt küldeni felé. Nyugalom és békesség áradt belőle, ami valamelyest segített rajtam is. Tudtam, hogy nem lesz baja, hiszen a lelke már megbékélt. Nem zavarta, hogy a fizikai teste nincs vele. Csak búcsúzni jött.
Szavak, ölelések nélkül, a halál egyszerű, szép módján.
Nekem pedig egy feladatom van. Elkísérni őt az utolsó útra. Ezt pedig meg kell tennem akkor is, ha beleszakadok. A feladatomat nem hanyagolhatom el semmilyen körülmények között.
„Még a fény is másként ragyogott, mikor megérkeztem vele. Minden más volt, ismeretlenül hideg. A vágyott megbékélés érzete sem jött el, csak a mardosó kétségbeesés, ami jéggé dermesztett, és összetört.
Szelet éreztem, ami borzolta a hajamat, és vizet meztelen talpam alatt. Nem ért magasabbra, éppen csak addig, hogy érezzem, abban járok. Bár változatlanul nem láttam mást, csak a fehér fényességet. A gondolataimba Adam egyik versének részlete furakodott be.
Téged a csillagok szültek, én csak csillagpor vagyok, de ami énbennem ma kihunyt, tebenned felragyog…
A csillagok éneke, a hozzájuk esdeklő halandó szomorú szavai.
Mennyire nem volt igaza… Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez igaz rám. Nem éreztem, hogy segítene rajtam akár a versike, akár más gondolat, ami fennkölt ugyan, de vigaszt nem képes adni. Ilyesmire nem jók a szavak, a sajnálat, az ölelések.
A lassan rágó gyötrelemre csak az idő kínálhat némiképp enyhülést. Az is csak miután kiszipolyozott minden erőt elfáradó tagjainkból.
Amikor már kifacsart, és nem maradt belőlünk más, mint üres héj.”
Csak zokogtam. A kanapén hasaltam, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Elbúcsúztattam Elliotot; elengedtem a lelkét.
De nem lett jobb tőle. Fájt de úgy, ahogy még soha semmi. Mintha izzó acéldrótokkal fonták volna körbe a testemet, amitől nem tudtam szabadulni.
Valahogy álomba sírhattam magamat, mert egyszer csak arra riadtam, hogy valaki a vállamat rázza.
- Ven…Raven…Hé, megint elaludtál a kanapén! – Elliot szemrehányó hangja. – Hallod? Ébresztő már, na!
Felriadtam és az oldalamra fordultam. Elkerekedett szemekkel meredtem Elliotra, aki ott állt fölöttem, és aggódó arccal figyelt engem.
- Hé, jól vagy? Nagyon rád ijesztettem?
- E—elliot… - hebegtem. – Te… Te…
- Bocs, csak utálom, mikor késő estig olvasol és elalszol a kanapén. Aztán meg egész nap morogsz, hogy fáj a hátad. Vagy direkt csinálod ezt, hogy utána átaggódjam a napot? Kis sunyi…
Nem értettem semmit. Hiszen én olvasgattam, és aztán ő elment itthonról és jött az a lepke és…
Elliot leült mellém és kedvesen megsimogatta az arcomat.
- Tényleg ennyire megijesztettelek? Sajnálom. Tényleg nem ez volt a célom. Csak nem akarok megint átvirrasztani éjszakákat az ágyad mellett.
- Én… Én csak… - zavarodottan néztem őt. Ezek szerint csak álmodtam volna mindezt?
Túl sokat olvastam volna Nelossel könyvét, ahogy Elliot mondta?
Váratlanul magához ölelt gyengéden.
- Ne haragudj. Mindig ideges vagyok, ha rólad van szó. Fontos vagy nekem és aggódom érted. Tudom, hogy legtöbbször túlreagálom a dolgokat, de… Nem is tudom, mihez kezdenék, ha te nem lennél itt velem… Nekem…- eddigi zavaromat csak fokozta, hogy láthatóan elpirult kicsit, ami teljességgel szokatlan volt tőle. – A betegséged… Mióta kiderült, én csak azon agyalok, hogy mi történne, ha bajod esne. Féltelek, és ezen nem tudok változtatni. – egyre közelebb hajolt és homlokon csókolt.
Erre végképp nem számítottam. Csak ültem, mint akit kupán vertek és meredtem magam elé. Egészen addig, míg Elliot gyengéden meg nem fogta a karomat.
- Raven…
- Ne… Ne haragudj, én… Valami rosszat álmodhattam, mert…
Szorosan magához ölelt.
- Csak rossz álom volt. Ne aggódj miatta. – simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson.
- Kezdem azt hinni, hogy megőrülök…Mi lesz, ha tényleg…?
- Ne butáskodj. Nem fogsz megőrülni. Csak túlságosan is sokat olvasol ilyen ostobaságokat, mint ez a Rodwen. Most jöttél haza a kórházból, és még nem vagy jól. De azért stresszeled magad. És persze én is hozzájárulok ehhez a magam sunyi, bunkó módján, nem igaz?
- Nem, ez nem igaz! – tiltakoztam azonnal, majd az ajkamba haraptam. Tényleg nem?
Hát nem. Igaz, hogy néha az agyamra ment, de csak a szokásos módján. – Nem miattad van. Vagyis de, de nem úgy, ahogy gondolod. Én csak… - megakadtam. Nem vallhatom be neki, hogy szerelmes vagyok belé. Bármennyire is vágyom rá, nem lehet.
- Raven… Szerelmes vagyok beléd.
Rákaptam a pillantásomat, és csak néztem meredten. Ezek a szavak… Biztosan képzelődtem. Nem lehet igaz…
Hogy mennyire is igaz volt, a következő pillanatban megtudtam, mikor Elliot ajkai az enyémekre tapadtak. Fogalmam sincs, meddig csókolt eszelős módon. Mire befejezte, csak pihegni tudtam. Kapaszkodtam a karjaiba, és a szemeibe feledkeztem kipirult arccal.
- Sajnálom… - motyogta halkan. – Ezt… Nem kellett volna… Nem tudom, mi ütött belém. Ne haragudj.
- Én… Én is… - csak ennyit tudtam mondani. – Én is beléd…
A meglepettség tovatűntével újabb csókok tömkelegét kaptam. Elliot gyengéden magához vont és a karjaiba zárt.
Szorosan, de nem fájóan.
Végül ott ültünk a kanapén; ő magához ölelt, én pedig belekapaszkodtam, fejem a mellkasára hajtva.
Csend volt, de nem a nyomasztó fajta, hanem a békés, ami megmelengette dermedt lelkemet.
Elliot végül a hátamat kezdte cirógatni.
- Sajnálom... - mondta egyszer csak halkan.
- Mit? - néztem fel rá értetlenül.
- A pillangót. Nem akartam, hogy sírj vagy ilyesmi...csak...idegesített már, és...
Rémülten meredtem rá.
M--Mi folyik itt...?! Mi ez az egész? Honnan tud ő a pillangóról, és...
Szemeim elkerekedtek, mikor kicsit hátrébb húzódtam tőle.
Mindene ugyanolyan volt mint előtte. A haja ugyanaz a szőke kóctömeg volt, a szemei mélykék kutak, amikbe csak zuhanni lehetett. A bőre talán sápadtabb volt kicsit, de nem ez zavart engem.
Ó, jóságos ég!
Elliot hátából aranybarna erezetű hófehér lepkeszárnyak nőttek ki, amik a háta felé haladva fokozatosan halványodtak el.
Elliot Jade Smith megszűnt földi ember lenni. Elliot Jade Smith halott volt.
- Nem... Nem ez...Nem... - nyögtem.
Szomorkásan mosolygott.
- Sajnálom. El kellett volna mondanom már az elején. - végigsimított az arcomon és meglepetésemre meleg volt az érintése. - Csak az szól a mentségemre, hogy bár tudtam, ki vagy, féltem. Ha megtudod...
- Ki... Ki vagy te? - kérdeztem remegő hangon, nagyot nyelve.
Felvette a kanapé sarkából a könyvet.
- Utáltam ezt a könyvet. Sokszor kérdezted, miért. Azért, mert tudtam, hogy elvehet tőlem. Nem maga a könyv, hanem a története. Még akkor is, ha rólad szól. Még akkor is, ha én írtam neked. - mélyen a szemembe nézett. - Én vagyok az a Rodwen, aki egykor papírra vetettem a történetedet, Raven. Az, hogy szeretlek, végeredményben másfelé tereli a történet medrét, de a lényege ugyanaz. Ha ezt teszed, mindig ott hagysz egy kicsit Almáskertben a lényedből. És a végén csak üres héj leszel, nem több. Nem akarom ezt. Veled akarok lenni; ölelni és csókolni akarlak téged. És azokat a dolgokat is csinálni akarom veled. Ha kell, magam égetem fel a hidat a két világ között, csak ne kelljen elveszítselek téged! - a végére már olyan keserű volt a hangja, és olyan szomorúság áradt belőle, hogy önkéntelenül is magamhoz vontam ismét.
- De... De miért...? - annyi kérdést tettem fel ezzel az egyszerű szóval.
Miért csinálta ezt? Miért engem keresett fel akkor régen? Mi ez az egész? És... És...
- Én vagyok Almáskert lényegi eszenciája, hiszen tudod. Olvastad már. - tette le a könyvet és megint körém fonta biztonságot sugárzó karjait. - Te pedig az a halandó, aki a hídon jár- kél, hogy a pillangóimat és lepkéimet hazavezesse hozzám.
- De... De te...
- Igen, tudom. Mégis szeretlek, Raven. Nem akarom látni a világot nélküled.
- De... De én... Halandó vagyok...
Hajamba temette arcát.
- Kérlek... Ne mondd ezt többé. Nem akarom hallani. Nem létezhetem nélküled. Bocsáss meg amiért hazudtam neked. Olyan sokáig becsaptalak, tudom. De én... Ha felégetem a hidat...
- Azt nem teheted! - mondtam rémülten. - Hiszen akkor... Meghalhatsz!
- Vagy örökké veled lehetek. Mint Elliot. Ezt akarom Ezt a békés életet veled. Kérlek... Hagy legyek Elliot Jade Smith melletted. És szeress engem....
Az önző vágyaim és a kötelességtudat viharos harcba kezdett bennsőmben, amitől kezdtem nagyon rosszul érezni magamat.
Egy pillanatra lehunytam a szememet.
"Magamban eldöntöttem már százszor, hogy véget vetek ennek, de nem megy. Minden egyes úttal mintha elveszítenék egy kis darabot magamból. Emlékeket, érzéseket.
Van itt valami fontos, ami kínoz, de nem tudom felidézni, mi az. Egy név? Egy ember? Vagy mi lehet?
...
Álmodom. Emlékek folyamán úszom, sodor az ár. Felettem tisztulni látszik a homályos világ. Már látom az eget, a felhőket és a folyó partján a fákat is.
Kicsit mág homályos minden körvonal, de már egyre élesebben látom őket. Ez Almáskert.
Avalon... Airyana Vaedja...Atzlán...
Egyszer régen olvastam a Leabhar Gabhalát. Most pedig itt tapodom... Bocsánat, itt úszom- sodródom Almáskert gyönyörű világában.
Hazaértem.
...
Adam körém fonta a karjait.
- Te, ha itt álmodozol nekem fényes nappal, itthagylak ám! Mihez kezdjek veled, ha az álmok világában járkálsz?Hm?
Elmosolyodtam.
- Ugyan, Adam. Kibírnád te nélkülem? - kérdeztem incselkedve.
Mélyen a szemembe nézett aztán sóhajtott.
- Az a mázlid, hogy nem. - és lehajolt hozzám egy hosszú, édes és meglehetősen kimerítő, légszomj-végű csókra."
Elliot-Rodwen kezét éreztem meg az arcomon. Felnéztem rá.
Arca ragyogott, tekintetéből ősi tűz fénye áradt felém.
- Felégetem a hidat.
Néztem a szárnyait; azokból is fény áradt.
Nem szóltam semmit csak átkaroltam a derekát és arcom az ingébe rejtve szorosan hozzá bújtam.
- Csak ne hagyj el...
Vége(?)
