Sacrifice
Sacrifice
Írta: Narezuya Am’aridot
Szereplők: Fekete Holló, Hétföldi Csenger, Mezőhegyesi Angelika
Nem mondanám kifejezetten áldozatnak. Nem önfeláldozás, amit teszek. Valami több és mégis olyan kevés, hogy szinte észrevétlen marad az egész. Egyvalakinek azonban sokat jelent. Többet, mint amit egyébként adhatnék. Mert… ez mindenem. Én csak ezt adhatom.
Lassul az idő, fogynak az évek. Én pedig egyre kevesebb mindenre emlékszem. A múltamat kiradírozza a jövő, ami elnyel, és sötét magányba taszít.
Minden egyetlen képpel kezdődött. Egy egyszerű fényképpel, amit véletlenül találtam meg egy doboz mélyén. Minél többet néztem, annál jobban foglyul ejtett engem.
A kép engem ábrázolt, lehettem a készültekor olyan tizennégy éves. Egy félig már összedőlt kukoricagóré előtt álltam nagykabátban, narancssárga csizmában és egy fekete kandúrt öleltem magamhoz. A lábamnál egy bogos szőrű fehér pulikutya pihent, én pedig mosolyogtam a kép készítőjére. A háttérben egy tanyaudvar látszott, amit belepett a hó, és ami valahogy másnak tűnt, mint kellett volna.
Az ég acélkék volt, a világ pedig ijesztően magányosnak és üresnek tűnt.
Kissé mintha kétségbeesettebben kapaszkodtam volna a macskába – legalábbis ezt kezdtem érezni, minél többet nézegettem a képet. Mosolyom egy idő után a kényszer álarcává vált, az üres világba pedig ott sem levő alakok árnyképei kúsztak be.
Miután kezdtem úgy érezni, hogy megbolondulok harmincegynehány évemre, úgy döntöttem, inkább kiderítem, mi is ez az egész.
Azzal kezdtem, hogy sorban végigkérdeztem szinte minden rokonomat, aki még élt. Egyikük sem tudott felvilágosítással szolgálni a kép mibenlétét illetően. Elkeseredésemet látva végül anyai nagybátyámnak megesett a szíve rajtam, és azt mondta, nyomozásomat folytassam a szülőfalum temetőjében. Ne a rokonok sírjai keressem azonban, hanem egy eldugott helyen álló emlékművet. Egy kis szikladarabot, amire csak egy szót véstek: áldozat.
Nem értettem az egészet, de a végére akartam járni a dolognak, így felültem az első vonatra és elutaztam Hollóvárra – a faluba, ahol születtem, és amiről a nevemet kaptam.
Furcsa volt idegenként megérkezni oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Mintha minden megváltozott volna az elmúlt huszonnégy év alatt. Végül is majd egy negyed emberöltőnyi idő telt el.
A kis falusi szálló felé sétálgatva éreztem, ahogy sokan megbámulnak; ami persze természetes is volt, hiszen aligha emlékezhetett rám bárki is, így meg idegen voltam a számukra. Az egyik üzlet kirakatánál megálltam egy pillanatra és a tükröződő üvegben végigmértem magamat.
Egy magasnak mondható, hullámos fekete hajú, borostyánbarna szemű,kellemes arcú, szemüveges férfi nézett vissza rám, aki a városias ingében és nadrágjában annyira kirítt a tömegből, mintha sehová sem illett volna valójában.
Sóhajtottam. Talán tényleg így van. Talán tényleg nem illek sehová sem. Vagy… Mindez csupán a kezdődő elmebaj egyik tünete, ami hamarosan elhatalmasodik majd rajtam.
Hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, tovább indultam, hogy még a nap vége előtt elérjem úti célomat.
A szállóban kellemes meglepetésként ért, hogy a recepciós pult mögött egy fiatal lány álldogált, aki kedvesen mosolygott az idősebb házaspárra, akik szintén szobát foglaltak, akárcsak én.
Mikor sorra kerültem, a lány rám is mosolygott.
- Jó napot kívánok, uram. Miben segíthetek? – hangja tisztán csengett, és remekül illett légies alakjához, aláomló barna hajzuhatagához és égkék szemeihez.
- Jó napot, kisasszony. Szobát szeretnék.
- Mindjárt gondoltam. Nem szoktak másért betérni hozzánk. – elbűvölő mosolyával ajándékozott meg ismét, amíg előkeresett egy kulcsot és a kezembe nyomta. – Tessék, a tizenhármas szoba az öné. Egy pillanat és már engedem is tovább, hogy lepihenhessen, csak előtte kérnék egy aláírást ide… - tett le a pultra a vendégkönyvet és egy tollat is nyújtott felém.
Elvettem és a mutatott helyre odafirkantottam a nevemet.
- Köszönöm uram. Most már mehet is.
Bólintottam és elindultam a mutatott irányba, de az átjáró ajtaja előtt megtorpantam és visszafordultam.
- Kisasszony, kérem…
- Igen? Valami baj van talán? – kérdezte kissé aggódó hangon, mire megráztam a fejemet és visszaléptem a pulthoz.
- Tudja az a helyzet, hogy nagyon régen jártam már itt, és… Azt szeretném tudni, hogyan juthatok ki a temetőbe.
- A temetőbe? Nos hát…
- Tudja a nagyszüleim itt vannak eltemetve, és… Kissé szégyellem, de elég régen voltam már kint a sírjuknál. – magam sem értettem, miért tört rám ez a hirtelen magyarázási kényszer. Talán a lány feszült arckifejezése miatt, ami erre a mondatomra máris úgy eltűnt, mintha soha sem lett volna ott.
- Oh, értem. Nos, a temető kint van a falu másik végén. Végül is nem lehet eltéveszteni, hisz a templom felé kell menni.
- Köszönöm szépen kedves…
- Angelika. Mezőhegyesi Angelika.
- Szép neve van.
- Köszönöm. Önnek is, Holló.
- Honnan… - kezdtem volna, de már láttam is, hogy még nem csukta össze a vendégkönyvet. – Oh…
- Bár egy kicsit furcsa.
- Nos, igen. Állítólag a falu nevéről kaptam. Tudja, akkoriban, mikor születtem, még itt élt a családom.
- Hűha, ez kicsit olyan, mintha így részese lett volna a falunak.
- Valami olyasmi. Még egyszer köszönöm az útbaigazítást, de most mennék, ha nem baj. Eléggé elfáradtam.
- Remélem, ki tudja pihenni magát itt nálunk. - Angelika mosolygott, és mosolya kísért végig, míg el nem tűntem az átjáróban.
Szobám biztos menedékében persze eszembe jutott, hogy talán ez a legnagyobb őrültség, amit valaha is tettem. Ezzel a gondolattal foglalkoztam a nap hátralévő részében, egészen addig, amíg el nem aludtam olyan nyolc óra felé.
Az ominózus fényképen szereplő hellyel álmodtam, csakhogy ezúttal valami hátborzongató képet mutatott. Mintha egy fekete- fehér filmet néztem volna, minden a szürke valamelyik árnyalatában játszott, ezen felül még vastag hamuréteg is borította. Ahogy a kapu felé sétáltam, észrevettem hogy nyitva van, és ahogy közelebb mentem, egy emberi koponyát fedeztem fel az útra dobva. A hideg rázott az egésztől, főleg mikor rájöttem, hogy egyedül vagyok, a világ pedig sivár és üres, mint a képen.
Verítékben fürödve ébredtem, és jó fél órámba telt összeszednem magamat, mire fel tudtam kelni az ágyból. Nem értettem, miért álmodtam ezt, azt pedig még kevésbé, hogy miért viselt meg ennyire. Végül felkeltem és egy zuhany után máris jobban éreztem magamat.
Ezt követően felöltöztem, és mivel Angelikának köszönhetően már nagyjából tudtam, hova is kell mennem, úgy döntöttem, reggelizem egyet, és kisétálok a temetőbe. Lehet, hogy semmi értelme sem lesz ennek, de ha van egy kis szerencsém, talán találok valamit.
Magamhoz vettem a tárcám, a mobilom, és a szobám kulcsát, majd kerestem egy reggelizésre alkalmas helyet. Találtam is egyet közel a szállóhoz. Ahogy beléptem, legnagyobb meglepetésemre Angelikát láttam az egyik asztalnál ülni. Rajtunk és a pincéren kívül senki más nem volt odabent. Gondoltam leülök az egyik szabad asztalhoz és megvárom, hogy a pincér észrevegye, hogy én is ott vagyok, de Angelika megelőzött.
- Holló. – szólított meg kedvesen. – De örülök, hogy látom. Jöjjön, üljön ide mellém. - kezével integetve invitált, én pedig elfogadtam. Végül is jobb társaságban lenni, mint egyedül.
Leültem vele szemben majd körbepillantottam.
- Szép hely.
- Igen, valóban az. Van hangulata.
- Az már szent igaz. Budapesten ilyen helyet nehezen találni. Ritka, mint a fehér holló.
- Ön Budapesten él?
- Igen. Illetve oda kellett költöznöm a munkám miatt. Egyébként egy Csenger nevű kisvárosban laktunk jó ideig.
- És miért költöztek el innen?
- Olyan tizennégy éves lehettem, mikor a szüleim elváltak és anyámmal oda költöztünk. Legalábbis nekem ezt mondták.
- Ezt most nem értem.
- A Csengerbe költözésünk előttről semmi emlékem sincsen. Autóbaleset. Szerencsére megúsztuk mindannyian, de bevertem a fejemet, és amnéziás lettem.
- Ez… szörnyű. Nagyon nehéz lehetett önnek.
- Eleinte volt csak nehéz. Később már beletörődtem.
- És egyáltalán nem jött vissza semmi?
- Semmi. De talán nem is veszítettem olyan sokat. Ki tudja, milyen voltam a baleset előtt.
- Szomorú történet. – Angelikán látszott, hogy mennyire meghatotta a múltam története.
- Igazából… Azért is jöttem vissza, hogy felkutassam az emlékeimet. Abban reménykedem, hogy egy fontos dologra sikerül itt visszaemlékeznem. Csak még az sem jut az eszembe, hogy mi is lenne az.
- Istenkém…Bár tudnék valahogy segíteni.
- Igazából már megtette azzal, hogy elmagyarázta, hogyan jutok el a temetőbe. Innét oda megyek. Lerovom a tiszteletemet a nagyszüleim sírjánál, aztán megkeresem azt az emlékművet, amiről a nagybátyám beszélt.
- Emlékművet? Ó, az „Áldozat”- ra gondol?
- Igen. Ön tud róla valamit?
- Nos… Csak annyit, mint más. Azt senki sem tudja, hogy ki és mikor helyezte el oda, ahol jelenleg is áll. Az öregek ugyanazt mondják, mindig is ott volt a szikla, csak a szót vésték rá később. Azt suttogják, egy olyan embernek állít emléket, aki az életét adta egy mára már feledésbe merült korban a népéért.
- Úgy érti talán a honfoglalás korában, vagy a római időben?
- Még régebben. Persze erről talán inkább dr. Kulcsár Jánossal kellene beszélgetnie. Ő a téma szakértője. Ott lakik ő is a szállóban. Alkalomadtán bemutathatom önnek, ha gondolja. De arra figyelmeztetnem kell, hogy a doki kicsit… khm, bogaras. – kocogtatta meg a halántékát Angelika. – Folyton tündérekről meg szarvasokról beszél, ha hagyják elkalandozni. Képzelheti… - kuncogott.
- Igen… El tudom képzelni. De úgy hiszem, mindenkinek van valami bogara, ami kitölti az életét, nem?
- Hát… Azt hiszem, igaza van. Önnek mi a bogara?
- Író vagyok. Azt hiszem, ezzel el is mondtam. – mosolyodtam el.
- Ó. És miket szokott írni?
- Romantikus regényeket és krimiket. Tudom, egy kicsit távol áll egymástól a kettő, de ez a két műfaj vonzott amióta csak az eszemet tudom. Bár egyszer egy mesegyűjtemény átdolgozásában is részt vettem. Igaz, az felnőtteknek szólt.
- Ahogy a Grimm mesék is jobbára. Mi volt a címe?
- „ A Végzet Ösvénye”. Én a Virágfejű ember című népmese átiratát készítettem el.
Ez volt az a pillanat, ahol Angelika a szája elé kapta a kezét.
- Jóságos isten, azt maga írta?! El sem hiszem! Tudja, mekkora rajongója vagyok annak a könyvnek?
- Komolyan mondja? – meglepetten néztem a lányra, aki elragadtatottan bámult rám.
- Ühüm. Emlékszem, hogy rejtegettem annak idején anyámék elől. Imádom. Hű, még mindig nem hiszem el, hogy itt ül velem szemben az írója! Amikor tegnap bemutatkozott, azt hittem csak névrokona. Nem tűnt kifejezetten boys love írónak… meg írónak sem.
- Ez általában így van. A legtöbben üzletembernek néznek, vagy ilyesmi. Talán, mert az írókat amolyan magukra semmit sem adó figuráknak képzelik.
- Holló, el kell árulnia, hogyan csöppent bele ebbe a világba? Mi késztette, hogy ilyesmiket írjon?
- Nos… Mindig is vonzott a téma. Bár férfi vagyok, mégis… Nem is tudom, hogy mondjam. Ön is rajongója a műfajnak, így talán megérti. A szépsége és a benne rejlő érzelmek elbűvöltek. És talán az igazi indok ott van abban az időszakban, amit elfelejtettem.
- De izgalmas! Egy elfeledett szerető? Aki még most is vár talán…
- Ömh… Angelika… Szerintem kevésbé prózai magyarázat is van rá.
- Jaj, ne már! Ennél nincs is romantikusabb. – sóhajtotta.
Közben kihozták a rendelésünket. Amikor végeztem vele és fizettem, elköszöntem a még mindig izgatott Angelikától, aki megígértette velem, hogy még aznap feltétlenül dedikálom neki a könyvet, ha visszaértem a temetőből. Ezek után tettem egy kellemes sétát ki a falu szélére. Aggodalmaimmal ellentétben viszonylag gyorsan odataláltam a temetőhöz. Meghitt és békés kis hely volt, bár kis faluhoz képest kissé nagynak tűnt. És újnak.
Leginkább mintha csak egy, esetleg kettő évtizede használták volna először. Ahogy a sírok között sétáltam, észrevettem valamit, ami szintén ezt a tényt látszott megerősíteni. A legrégebbi dátum is csupán alig huszonhárom éves volt. Mintha ezt a temetőt csak abban az évben létesítették volna, amikor a szüleim elváltak, és anyával elköltöztünk.
Kezdett a hideg rázni az egésztől. Először a fénykép, ami annyiszor változik, ahányszor megnézem, aztán a rokonságom már- már titkolózásba hajló hallgatása, a nagybátyám furcsa reakciója, az amnéziám… Most meg ez a hely…
Esélytelennek láttam itt olyan régi emlékmű létezését.
A következő pillanatban olyan hirtelen csapott le rám a pillanatnyi rosszullét, hogy alig fogtam fel, mi történik. Az egyik percben még békésen de borzongva sétáltam, a következőben meg már a halántékomat masszíroztam és igyekeztem nem összeesni a rám törő szédülés és fejfájás miatt. Ami ahogy jött, úgy ment is. Próbáltam mélyeket lélegezni, de muszáj volt leülnöm az egyik sír előtt levő kis padra. A fájdalom újra meg újra visszatért hullámokban. Vele a szédülés is persze; és valami egészen más is. A levegőt napon száradó széna, gyümölcsök, és ismeretlen virágok illata töltötte be, a zápor verte földek illatával keveredve. Mindez áprilisban, amikor éppen csak éledezik a tavasz.
Gondolataim elkalandoztak a fénykép felé, hiába nem akartam rá gondolni. Mintha csak filmet néztem volna, megelevenedett az egész. Láttam a tanyaudvart, ami inkább egy keleties udvarházra hasonlított, semmint magyar tanyára; a düledező górét, ahol rengeteget bújócskáztam annak idején; embereket, akik rám mosolyogtak, és valahogy mégsem embereknek tűntek( olykor mintha valamiféle fény övezte volna őket, máskor meg mintha csak a mesekönyvek tündérei elevenedtek volna meg bennük); és egy férfit, aki úgy nézett ki, mint én most, csak neki aranybarna színű haja volt.
Mint egy alvajáró, úgy keltem fel és indultam a temető másik vége felé. Átvágtam a cserjés- bokros részen, és ahogy kiértem egy fák övezte kisebb tisztásra, elkerekedett szemekkel bámultam az elém táruló látványt. Megtaláltam az emlékművet.
A tisztás másik végén állt egy olyan 120 centi magas, piszkosszürke szikladarab, amit apróra zúzott fehér kavicsból álló körrel vettek körbe.
Nem ez volt azonban az oka a dermedtségemnek. Ugyanis a szikla előtt egy alak kuporgott féltérden, és ahogy szemügyre vettem a ruházatát, az tűnt fel, hogy hasonló volt ahhoz, amit én is viseltem a fényképen- csak persze a már tavaszias időjáráshoz idomulva vékony, testhez simuló nadrágból, bő, kötött pulóverből és gumicsizmából állt. Valami nem is létező szőke árnyalatban játszó haja majdnem a válláig ért. Éreztem, hogy valamiféle ideges izgalom önt el, ahogy nézem őt.
Még léptem is egyet felé- vesztemre, ugyanis egy gally megreccsent a talpam alatt, ő pedig felkapta a fejét, talpra ugrott és felém fordult.
Aranysárga tekintete kerekre tágult, ahogy rám nézett. Mintha ráismert volna egy régen látott barátra, vagy ilyesmi.
Amíg meredt rám, én is megfigyelhettem minden vonását. Földöntúlinak tűnt a szépsége, ahogy a fák alig levelesedő ágai között beáramló fényben állt. Nem tudtam eldönteni, hogy egy 17- 18 éves kamaszt látok, vagy egy huszonakárhány éves fiatal férfit. Az arca olyan volt, mint egy ókori szoboré, csak élettel telibb.
Ahogy néztem őt, csak olyan szavak jutottak eszembe, amikkel inkább egy nőt lehetett volna jellemezni, mégis valahogy illettek hozzá.
Végül ezt a varázst az törte meg, hogy kilépett a fényből és közelebb jött hozzám. Még most is szép volt, csak nem olyan földöntúli.
Hitetlenkedő arckifejezéssel nézet, mintha nem tudná elhinni, hogy én állok vele szemben. Végül összeszedte magát (amit rólam nem lehetett elmondani) és lehajolt, felvette a táskáját, majd elindult felém. Levegőt sem mertem venni, de ő egyszerűen csak elsétált mellettem. Fogalmam sincs, mi ütött belém, mikor utána fordultam, és elkaptam a karját.
- Várj…
Engedelmesen megtorpant, és visszafordult felém.
- Idetoltad a képedet te is? – kérdezte közömbös hangon.
- Te… Ismersz engem? Mármint…
- Kérlek, hagyjuk ezt. Eltűntél és kész. Ez van. Csak azt nem értem, minek jöttél vissza. Itt nincs már semmi sem. Csak romokat találsz.
- Te… Mi… Szóval mi ismertük egymást? Úgy értem mielőtt elköltöztünk innét. Kérlek…A költözés előttről semmire sem emlékszem.
- Béna kifogás. Én még emlékszem, hogy könyörgött neked az apád… És én is… De fogtad magad és leléptél az anyáddal. Talán az örökséged miatt jöttél? Hát akkor jól nézd meg – körbemutatott a temetőben. – Mert ez itt a te örökséged, Fekete Holló. És most, ha nem bánod, mennék. Dolgom van.
Megsemmisülten álltam, miközben ő elsétált a temető kijárata felé. Folyton az járt a fejemben, hogy miről beszélt. Mi történt itt 24 éve? Miféle örökség? És mi van apámmal?
Mire összeszedtem magamat annyira, hogy meg tudtam egyáltalán mozdulni, és utána futhattam, már eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. És vele a különös illatnak is nyoma veszett valahogy úgy, mintha csak álmodtam volna az egészet.
Tanácstalanul, értetlenül és kétségekkel tele mentem vissza a szállóba, azt tervezve, hogy összecsomagolok, és hagyom az egészet a fenébe. Ez az egész olyan bizarr kezdett lenni, mint egy hülye horrorfilm. Nekem pedig elegem van ebből a játékból. Bárki is szórakozik velem, kereshet új játszótársat magának, mert én köszöntem szépen, kiszállok.
Már szedtem volna össze a holmimat, mikor kopogtak az ajtón. Angelika volt az, a kezében egy rongyosra olvasott könyvvel.
- Jó napot, Holló. Remélem, nem felejtette el a dedikálást. – komor arcomat látva ő is elkomorodott. – Minden rendben? Vagy… Zavarok? Ha igen, visszajövök később.
Na igen, róla aztán tökéletesen megfeledkeztem.
- Nem, dehogy is. Jöjjön csak be, Angelika. – félreálltam az útból.
- Történt valami? Zaklatottnak tűnik.
- Összefutottam valakivel, aki úgy tűnik, ismer engem. Nekem viszont fogalmam sincsen róla, hogy ki ő. Amiket mondott… Nem tudom hova tenni.
- Értem. Ki volt az illető, Hátha ismerem őt.
- Izé…Nem mutatkozott be. De le tudom írni magának. Nálam alacsonyabb, szőke hajú, sárgásbarna szemű…
- Ne is folytassa. Csak egyvalakit ismerek, aki így néz ki. Hétföldi Csengerrel futhatott össze. Bár… ő most múlt húsz éves. Lehetetlen, hogy ismerték egymást, hiszen…
Elgondolkodva néztem magam elé egy ideig. Hétföldi Csenger… Hát jó. Felveszem a kesztyűt vele, és kiderítem, mi folyik itt.
- Angelika…
- Igen?
- Meg tudná nekem mondani, hogy hol lakik ez a Csenger? Muszáj beszélnem vele.
- Nos… azt nem hiszem, hogy egyedül odatalálna,de… - az órájára pillantott. – Most fél kettő van. Egytől háromnegyed négyig a kávézóban dolgozik a sétálóutcában. Azt meg fogja találni, főleg mivel arrafelé jött el az állomásról.
- Köszönöm. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg önnek.
- Mondjuk egy aláírással?- emelte meg a könyvet és elmosolyodott.
Bár nem akartam egy percet sem elvesztegetni, őt sem akartam megbántani, így gyorsan kerestem egy tollat és ráfirkantottam a nevemet a könyv belső borítójára. Aztán amilyen gyorsan csak tudtam, a kávézóba siettem. Csenger valóban ott volt. Leültem az egyik asztalhoz, és csak figyeltem, ahogy felszolgál.
Ahogy felém fordult és észrevett, valami dühös arckifejezést vett fel. Odasétált hozzám és előhúzott egy jegyzetfüzetet a köténye zsebéből.
- Mit hozhatok önnek, uram?
- Egy csésze kávét kérnék és egy Esterházy- szeletet. És… ha van időd… Megköszönném, ha ideülnél és elmondanád, mi is ez az egész. – húztam elő a képet és letettem az asztalra magam elé.
Látszott rajta hogy erősen mérlegeli, amit mondtam neki. Végül körbepillantott, majd vállat vont.
- Két perc és hozom a rendelést. Addig találd ki, mit szeretnél tudni. – azzal elsietett.
Valóban nem telt két percbe és ott ült előttem összefont karokkal, hanyagul hátradőlve a széken.
- Igyekezz a kérdésekkel, mert az „ebédszünetemet” töltöm le most.
Belekortyoltam a kávéba, majd rápillantottam.
- Csenger…
- Na, csak nem eszedbe jutott a nevem?
- Angelika mondta meg; a recepciós a szállóban, ahol megszálltam.
- Értem. És mit akarsz?
- Az igazságot. Tudni akarom, hogy mi ez az egész. Semmire sem emlékszem, és nem értek semmit. A kép változik, akárhányszor ránézek. Egyre bizarrabb álmaim vannak. És ma kint a temetőben… Olyan dolgokat éreztem, amik nem is voltak valósak.
- Ez minden? Nos, ha tudni akarod, az a baj, hogy az Almáskert* elpusztult miattad, most pedig a múltad elemészti önmagát. Bevillan képekben, aztán örökre törlődik. Hogy végül te magad is eltűnsz-e vagy csak új életet kapsz, azt nem tudom.
- Mi az az Almáskert?
- Hívhatod Avalonnak* is. Vagy Airyana Vaedjának*, ahogy a benne élők teszik. Ahogy tetszik.
- Szóval Avalonnak… Jól van. Miért mondtad hogy a múltam elemészti önmagát?
- Mert így van. Azzal a döntéseddel, hogy elmész, pusztulásra ítéltél mindent. Apád belebetegedett mindebbe, és meghalt nem sokkal azután hogy eltűntél. Mellette voltam, de tőlem csak annyira telt, hogy imádkozzam érte Epone*- hoz, hogy legyen kegyes hozzá, és ne hagyja szenvedni. Végül csendesen elaludt, és nem kelt fel többé. A halála után pedig végképp pusztulásnak indult minden.
- Még mindig nem értem.
- Apád volt az Almáskert ura. Tuatha* volt, vagy ha úgy jobban tetszik, tündér. Félig te is az vagy. Anyád azonban ember volt. Ez volt Nemedh* úr egyetlen hibája: halandó asszonyt szeretni. Bocsáss meg, egy kicsit igazságtalan voltam veled. Végül is anyád vitt el innét, igaz, te beleegyeztél, de akkor is! Tudnia kellett, hogy mit kockáztat. Mégis megtette. A halandó lét félelmei vezérelték. Nem, te sem vagy halhatatlan. És nem vagyok őrült sem. – előzte meg közbevágásomat.
- Honnan…?
- Honnan tudom? Egy: a gondolataid kiülnek az arcodra. Kettő: régóta élek már az emberi világban, hogy ismerjem a reakcióitokat. Te sültbolondnak néznél zsigerből, ha nem tapasztaltad volna a furcsaságokat. Így viszont ingadozol. Nem tudod, hihetsz-e nekem, vagy ez csupán egy jól megtervezett színjáték, esetleg megőrültél. Biztosíthatlak, ez a valóság.
- Ez kissé sok volt nekem… - motyogtam a halántékomat masszírozva, mert megint jött a már ismerős fájdalom.
- Ne erőltesd. Annál rosszabb lesz. – Csenger hangja most mintha kicsit részvéttelibb lett volna.
Felpillantottam rá.
- Azt mondtad, „… az emberi világban…”… Ezek szerint te is…
- Igen. Tuatha vagyok. Kissé ugyan elkorcsosultam már. Szinte minden erőmet felemésztette, hogy a kert kipusztult.
- A temető… és az emlékmű…
- Az emberek emelték. Csak a szikla áll ugyanott, ahol a kert is egykoron. Persze egy ősi varázslat miatt nem emlékeznek a kertre. Az öregek még suttognak róla ugyan, de inkább már csak esti mese lesz a gyerekeknek. A tündérek meg kihalnak, mert senki sem hisz bennünk többé.
- De hát te itt vagy! Miért nem állsz ki az emberek elé?
- Hogy felboncoljanak? Kösz, inkább kihagynám. Nem szeretnék valami laborban vegetálni, várva, hogy a csapat tudós közül ma ki vág le egy darabot belőlem. Egyszer végig kellett nézzek egy filmet, amiben élveboncoltak egy dullahant*. Angelika nagy rajongója volt, de akkor jöttem rá, hogy létezik horror tündéreknek is.
- Angelika… Ő tudja, hogy mi vagy valójában?
- Nem. És szeretném, ha ez így is maradna.
- Nem fogom elmondani senkinek. Azt hiszem, jó eséllyel bolondokházában is végezném, ha megtenném.
Csenger felnevetett. – Az tuti.
Kis ideig csendben ültünk, én eszegettem a süteményt, ő pedig a kötényét birizgálta. Aztán felnézett rám.
- Holló…
- Igen?
- Ha akarod, kimehetünk, ha végeztem.
Tudtam, hogy a temető eldugott zugára céloz. Bólintottam.
- Megvárlak.
- Jó. Ha kell még valami, csak szólj. – felkelt és visszament dolgozni. Én pedig vártam, hogy eljöjjön végre a délután négy óra.
Az öreg templom harangja végre- valahára elütötte a négyet, mi pedig kettesben indultunk ki a temetőbe. Csenger szótlan volt, és úgy tűnt, feszélyezi a társaságom. Nem akartam még jobban a terhére lenni, de muszáj volt rákérdeznem.
- Talán még mindig neheztelsz rám?
Meglepettnek tűnt. – Honnan veszed ezt?
- Egy szót sem szóltál hozzám, mióta kijöttünk a kávézóból.
- Nem neheztelek rád. Csak…
- Igen?
- Nem nagyon tudok mit mondani. Már nem ugyanaz vagy, aki voltál. Én is változtam. Emlékszem, annak idején koslattál utánam, mint egy kiskutya, és folyton azt mondtad, ha megnősz, elveszel feleségül. Sokat nevettünk rajtad. Akkor még kicsi voltál. Nem tudtad, miért nevetek mindig azon, amit mondtál. Aztán egyre jobban kezdett tetszeni a dolog. Kezdtelek másként szeretni. Aztán… Elmentél, és csak romokat hagytál magad után. Az én szívem pedig lassan megfagyott. Ma már nem tudok szeretni.
- Én… Sajnálom. Bárcsak… Hamarabb eszembe jutott volna valami. Ha hamarabb megtalálom azt a képet…
- A lényegen nem változtatott volna. Te már nem vagy az a kisfiú. Bármennyire is szeretném, hogy beváltsd az ígéretedet… Nem lehet.
- Ez most egy jól kivitelezett hazugság volt, ugye tudod? – mutattam rá.
- Ja, hazudni is gyorsan meg tanultam. – vont vállat. – Nem ügy. De légyszi ne foglalkozz a szerelmi életemmel, ha egyszer a nőket szereted. Én elvagyok a kényszerű cölibátussal is. Ami meg téged illet… Ki tudja? Talán olyan múltat és életet kapsz, ami jobban tetszik ennél.
- Fogok… Fogok emlékezni rád?
- Kötve hiszem. Minden kitörlődik. Én is. Esetleg egy halvány, motoszkáló sugallat leszek; egy mese. Emlék. Álom.
Ahogy hallgattam őt, rá kellett ébredjek, hogy egy barom vagyok. Hiszen… Sosem felejtettem el őt! Valahol mélyen ott volt a tudatomban, az emlékeimben, ahogy mondta.
Amikor felkértek a meseátdolgozásra, és a Virágfejű embert választottam… A főhős tündérkirályt… Mintha csak Csengerről mintáztam volna. Talán… Már akkor is emlékeztem?
„Emlék… Álom…Vágy…”
- Nem hiszem, hogy elfelejtelek. Eddig sem ment. Ahogy mondtad, egy álomkép voltál itt. – böktem a homlokomra.
- És ezt egy majd negyven éves, heteroszexuális pasi mondja nekem. Mi van, elkapott a kapuzárási pánik?
- Most mit kötözködsz? Próbálom helyrehozni a dolgokat, amíg nem késő. Azt meg ki mondta, hogy heteroszexuális vagyok?
Öröm volt látni, ahogy a kötözködős kis tündér elvörösödött erre.
- Mért, nem vagy az?
- Nem igazán. Csak nem vertem nagydobra.
- Jó, akkor stop. Hagyd a nyáladzást. Kicsit elkéstél vele.
- Tudom. Sajnálom.
- Nincs mit. Talán legközelebb szerencsésebb leszek, és valaki olyat fogok ki, aki nem hagy el.
Ezek után szótlanul tettük meg az út további részét. Nem történt semmi említésre méltó.
Az emlékműhöz érve viszont újra elfogott a rosszullét. Szédelegve igyekeztem állva maradni, de nem ment. Térdre rogytam, mire Csenger ijedten ugrott hozzám.
- Holló!
Ahogy elterültem a földön, fejem az ölében kötött ki. Próbáltam mosolyogni, de fintorokra futotta csak.
- Semmi…bajh… Igazad volt… Mennem kell…
Bár a látásom már homályosult, még láttam, hogy sírni kezd. Könnyek csorogtak le az arcán. Ugyanakkor mosolyogni próbált.
- Semmi baj. Ne félj, Holló. Epone gyönyörű életed fog adni. Tudom. Mert neked csakis szépet adhat… Aludj csak el nyugodtan… Aludj…
Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, mielőtt elnyelt a sötétség.
Jó volt a semmiben lebegni. Az utána következő körhintát már kevésbé élveztem. Úgy beleszédültem, hogy magamról sem tudtam végül már semmit.
3 évvel később…
- Keljél már felfelé te lusta disznóóóóóóóóóóóó!!! – hallottam az ismerős hangot messziről. Nem akartam még felkelni, de muszáj volt. Valami sürgetett.
Kinyitottam a szememet, és az első, amit megpillantottam, egy édes pofika volt úgy két centire az én arcomtól.
Először meghökkentem, de aztán elmosolyodtam. Elkaptam kedvesem derekát és magamhoz öleltem jó szorosan.
- Jó reggelt, Csenger. Mi ez a kora reggeli lármázás? Talán nem tudsz aludni? – kérdeztem kajánul vigyorogva.
- Tudod te mennyi az idő? – replikázott kapálózva. – Hé, engedj el!
- Miért is?
- Mert kelni kell. A szerkesztőd leszedi a fejemet, ha megint elkésel.
- Kit érdekel? Mármint a szerkesztőm. Ha egyszer elkaptalak, nem foglak elereszteni egykönnyen. Legalábbis addig nem, amíg nem kapok egy csókot.
- De Holló… - olyan imádnivaló volt, ahogy tiltakozni próbált, de a teste elárulta őt.
Olyan másfél órával később még mindig összesimulva pihentünk. Csenger a most már vállig érő hajammal babrált; forgatta az ujjai között.
- Holló…
-Mondd.
- Ugye… Ugye nem hagysz el soha?
- Hogy jött ez most ide? – könyököltem fel kicsit, hogy lássam az arcát.
- Se—Sehogy… Csak… rosszat álmodtam, és…
- Ne aggódj. Sose hagylak magadra.
- Ígéred?
- Ígérem.
Boldogan mosolygott rám.
- Szavadon foglak, te semmirekellő kandúr!
Ezt olyan édesen mondta, hogy nem bírtam neki ellenállni. Bár a nappaliban már jó fél órája egyhúzomban csörgött a telefon, inkább őt öleltem tovább.
Ha kaptam egy második esélyt, ezt nem fogom elcseszni.
Nem. Ezúttal Csenger mellett maradok, ahogy ígértem neki.
Ami meg azt a másik életet illeti… Ott egye meg a fene! Az most sokkal fontosabb, ha itt vele lehetek, és nem felejtem el őt megint.
- Vége -
*Almáskert= Avalon
Avalon=Atlantisz egyik neve, szerepel az Arthúr- mondakörben is
Airyana Vaedja= Atlantisz iráni neve, jelentése „Ragyogók országa”
Tuatha= a tündérek elnevezése kelta nyelven
Nemedh= az atlantida tündérek harmadik bevándorló törzsének vezére
Dullahan= harcias kelta tündér, a legenda szerint akinek kimondja a nevét, az meghal
