Vihar
„ A vihar sötét fellegei eltakarták még azt a kevés fényt is, amit a csillagok és a hold adtak volna. A szél tépte- cibálta a fák lombjait. Olykor egy-egy villám fénye bevilágította a környéket, aztán hatalmas dörrenés rázta meg a földet.
A levegő tele volt elektromossággal és valami más forrásból táplálkozó feszültséggel. Kicsit mintha forrongott volna a világ.
Egy rég kiszáradt patak medrének oldalán lassan megindult az eső feláztatta talaj. Ahogy egyre több csúszott belőle az egykori mederbe, lassan láthatóvá vált néhány oda nem illő tárgy is. Először csak egyetlen piszkos, sárral fedett koporsó csúszott ki a földből és szánkázott le a meder aljára, aztán még kettő követte. Egymás hegyén-hátán hevertek, az eső pedig lassan tisztára mosta őket.
Aztán ahogy felkelt a nap reggel, már láthatóvá vált, hogy nem egyszerű koporsókról van szó- mindhárom fémből készült ugyanis.”
Levegő után kapkodva ültem fel a kis priccsen és kerekre tágult szemmel meredtem magam elé. Nem értettem, miért is álmodom ezt minden egyes éjjel.
Persze, tudom hogy ez megtörtént három éve, és nagyjából ott is voltam mikor megtörtént, de attól még nem kellene ezzel álmodjak.
Jól van, Holló, nyugalom. Ne nyávogj, mint egy kétéves. És ne fesd az ördögödet a falra, mert tuti, hogy akkor megjelenik. Ugye, nem is olyan nehéz lenyugodni?
Egy kéz puha érintésére rezzentem össze, és ijedt nyikkanással vetődtem hátrább.
Kuncogás ütötte meg a fülemet. Ismerős hang. Kissé elfordítottam a fejemet, úgy figyeltem.
- Csaba…?- kérdeztem tétován.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – kuncogott még mindig. – Ismét az álom?
- Aha. Mennyi az idő? – csúsztattam ki a lábam a takaró alól, mire rátette a kezét.
- Ne kelj még fel. Korán van. És vasárnap. Ma pihenhetsz.
- Jó, de…
- Nyugalom. Inkább élvezd ki, hogy ma én ugrállak körbe téged.
- Ó, hogyne. Aztán megint kapok a fejemre! – morogtam. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az ágyamon fekszem, Csaba meg fölöttem támaszkodik.
- Néha olyan kis buta vagy, Holló. – suttogta egészen közelről a fülembe majd megnyalta a fülkagylómat is. Megborzongtam.
- Nemtom’ ki zaklat épp egy vak embert, te perverz vámpír! – közöltem, de szavaim ellenére a testem elárulta neki hogy nagyon is elégedett vagyok a helyzettel.
Három éve múlt már, hogy a vámpírok visszatértek közénk. Akkor veszítettem el a látásomat, és akkor ismertem meg Csabát. Ez az ősöreg vámpír úgy viselkedett, mint egy hisztis és akaratos gyerek, mégis… Támaszt nyújtott. Azon kevesek közé tartozom, akiket a vámpírok mivolta nem riaszt el, így aztán nem tartozom igazán sehova. Vagyis mégis. Csabához.
Mivel most éppen rajtam tehénkedett, átkaroltam, aztán mélyet szippantottam a bőre és a haja illatából. Isteni volt.
- Mmm… - mormogtam, mire felnevetett. A szívem megtelt elégedettséggel, mint mindig, mikor nevetni hallottam. A hangja olyan volt, mint a kis templomi csengettyűké, amikre még gyerekkoromból emlékszem.
- Holló…
- Hmph? – lélegzete csiklandozta a nyakamat.
- Költözz át az én szobámba. – kérte halkan.
- Hogyisne! Hogy egyvégtében molesztálhass? – nevettem fel, mire szorosabban ölelt.
- Kérlek.
- Éés mit kapok, ha beleegyezem?
Elgondolkodott, majd sunyi vigyor húzódott az ajkára, ami súrolta a nyakam bőrét.
- Szőke. – mondta halkan.
- Mi van? – pislogtam totál értetlenül.
- Kérdezted, hogy milyen is vagyok igazából. A hajam, tudod. A szemem meg szürke. Van egy kis szépségpötty a jobb szemem alatt. Hosszúak a szempilláim. Szeretek olvasni. De téged jobban szeretlek.
Elpirultam.
- Te hülye… - nyögtem ki. Aztán szorosabbra fontam az ölelést. – Én is szeretlek, Csaba. – suttogtam, de tudtam hogy hallja.
Bal kezét a jobbomra helyezte és összefonta ujjainkat.
- Köszönöm.
Bólintottam. – Akkor… Segítesz felöltözni?
- Még fiatal az este. Pihenjünk. Olyan jó így.
- Ne már… Egész este itt akarsz feküdni? Lusta dög…
- Miért ne? Kényelmes, puha és… Hoppá. Mégsem annyira puha.
Szinte láttam magam előtt a kaján vigyorát.
- El ne kezdd megint!
- Na de Holló…! – keze elengedte az enyémet és lefelé araszolt a testemen. Szuszogva tűrtem. Egyrészt, mert eszemben sem volt hogy megállítsam, másrészt, meg ha akartam volna se lett volna elég erőm hozzá. De miért is akartam volna nemet mondani neki? Elvégre élveztem, mikor birtokba vette a testemet.
Elmerültem az érintéseiben; a gyengéd csókokban, így csak arra eszméltem, hogy a karjaiba vett és elindult velem a fene se tudja merre. Ijedten kapaszkodtam a nyakába.
- Hé, ez nem vicces! Hallod, Csaba?!
- Shhh. - csitított halkan.
- De… de…
- Bízz bennem.
- Én… Én bízom… - fontam szorosabbra az ölelést. – Benned mindig. Az életemet is rád… bízom, Csaba.
- Ezt örömmel hallom. Egyébként nem megyünk messzire, csak a teraszra.
- De… De miért a teraszra?
- Mert ott érezni a levegőt. Fúj a szél, mert kisebb vihar van. És tudom, mennyire szereted a viharokat.
- Marhára. Mintha elfelejtetted volna, hogy egy viharban vakultam meg. – morogtam nemszépen.
- Igen, emlékszem rá én is. Ott voltam. És ha megtehetném…
- Shhh… - tettem az ujjam az arcára (jobb volt, mint látatlanban becélozni a száját). – Sosem mondtam azt, hogy téged hibáztatlak. Nem is gondoltam ezt. Azt hiszem, morbid módon még örülök is neki, hiszen így mindig mellettem vagy.
- Ennek nagyon… kimondhatatlanul örülök. De bűntudatom van.
- Az mondjuk, lehet is. Elcsábítasz itt, aztán meg kicipelsz a teraszra vihart „nézni”!
- Ki mondta, hogy csak nézelődni fogunk?- kérdezte olyan hangon, amit már jól ismertem. Meg azt is, hogy mi jött utána.
Elmosolyodtam és elégedett macska módjára simultam hozzá.
Lehet, hogy vak vagyok… Nem tartozom egyik néphez sem… De itt van nekem Csaba, aki nélkül az életem semmit sem érne.
És ez nekem bőven elég.
VÉGE(?)
2014.01.27.
