Your wish...
Your wish is my command…
Írta : Narezuya Am’aridot
Besorolás: Boys love
Szereplők: Elias Seere, Lucien Ribezahl, Mary-Lou Wallis, Joseph Wallis, Jean Valefaer, Anne-Karine Stephens, Etienne Rogers, Leopold Svanson
1. Rész:
Öten ücsörögtek a kávéház eldugott sarkában, egy kényelmesnek nem mondható boxban; egy nő, két férfi, egy kamasz fiú és annak nem sokkal idősebb nővére. Egy eléjük kiterített és sűrűn bejelölgetett térképet tanulmányoztak elmélyülten. A lány végül társaira pillantott.
- Mintha ugyanazt a nyomvonalat követnék. Kezdődött a körrel, amiben anyu is benne volt… - figyelmét nem kerülte el, hogy öccse arca megrándult erre. Őt magát is gyakran kínozták még rémálmok, így el tudta képzelni, min is megy át most a fiú. Mégis folytatta, mert muszáj volt. – Most meg… Hát ez valamiféle jel lehet. De minek a jele?
Csapatuk vezetője, Jean Valefaer ekkor a haját éppen összegumizó nőre pillantott.
- Anne-Karine? – kérdezte jelentőségteljesen.
- Utána néztem a neten. Valamiféle alkimistakörök ezek, vagy mik. Legalábbis régi iratok beszkennelt változataiban lehet rájuk bukkanni. Ezt a konkrét kört nem találtam meg, de van valaki, aki talán segíthet értelmezni. Németországban él és a középkori alkímia szakértője.
- Ha jól értem, akkor pár aberrált elmebeteg emberáldozatosdit játszik valamiféle középkori rituálé alapján? – pislogott ki Leopold Svanson a karjai közül, amikre fejét támasztotta.
- Jah. Zanzában valahogy így van.
- Ezek szerint irány Németország… - morogta a férfi kelletlenül.
Mary-Lou megértette őt; ő maga is utált repülni. De soha olyan fontos nem volt, hogy legyőzzék az ellenszenvüket, mint most. Bárkik is követték el a gyilkosságokat, egyre több áldozatot találtak, így most meg kell állítaniuk őket, amíg nem késő.
A főnök sóhajtott. – Vegyél jegyeket a legelső gépre, Bagoly.
- Már megcsináltam, főnök. Ma délután kettőkor indulunk. Szóval… - az órájára pillantott. – Van másfél órátok összecsomagolni.
Jean elismerő pillantással jutalmazta beosztottját. – Jó, akkor mindenki megértette, ugye? Kettőre a reptéren legyetek összecuccolva. És semmi magánakció, ezt tisztázzuk az elején. Neked se, Joseph. Érthető voltam?
- Egen… - mormogta kelletlenül a fiú.
- Akkor, ha minden tiszta, induljunk. Kettőkor találkozunk. – ő kelt fel elsőnek, és távozott is.
Leopold követte, mintha csak az árnyéka lett volna. Valójában így is volt, Jean és Leo, ahogy a csapatban hívták, olyan profin dolgoztak együtt, mint egy harcos és az árnyéka.
Anne-Karine a fejét csóválva nézett utánuk. – Öregem… Bocs, Josse, a főnöknek nehéz napja volt. Nem veled van baja, csak… A Pittsburgh-be küldött ügynök… Hát finoman fogalmazva is hamburgerré aprítva került elő. És nem szeretné, ha valamelyikünk ugyanígy járna. Remélem, megérted.
- Szedjen nyugtatót vagy valami. Azt hiszi, nem tudom megvédeni magamat?
- Nem erről van szó. Egyszerűen csak… Azt ugye tudod, hogy a régi csapatából csak Leo van életben? Ezért tartanak úgy össze.
A fiú nem válaszolt erre, de mindketten tudták, hogy értette, mit akar mondani vele.
- Anne-Karine…
- Igen, Mary-Lou?
- Szerinted tényleg eredményre vezethet az a német fickó?
- Valójában francia. De ja. Szerintem segíthet. Most viszont nyomás pakolni. Elintéztem, hogy egymás mellé ülhessünk, szóval mindent meg beszélünk majd a gépen. Ami az apátokat illeti… Velem jöttök kirándulni egy vad alaszkai kempingbe vagy mifenébe.
Mindketten bólintottak erre. Amióta az anyjuk meghalt, és kapcsolatba kerültek a csoporttal, Anne-Karine lett a semmiből előbukkant nagynéni, aki mindenhová magával rángatta a srácokat egy kis búfelejtésre. Mary-Lou szerette őt és kezdett tényleg a nagynénjeként tekinteni rá. Sőt, az anyjuk halála óta mogorva és tüskés Joseph is megkedvelte. Vagy olyasmi. Mindenesetre a nőnek volt tekintélye előtte, mert rá legalább hallgatott.
Anne-Karine összecsukta a laptopját aztán előbányászott pár bankjegyet a tárcájából és beletette az időközben kihozott számlába.
- Akkor, kettőkor. Ne késsetek, különben lemaradtok egy szuper kirándulásról. Ami meg Jeant illeti, oda se figyeljetek rá. Hisz rendőr a szentem. – tette még hozzá egy számára gyanúsnak tűnő fickót fürkészve, aki talán kicsit nagyobb kíváncsisággal nézte őket, mint kellett volna. Végül csak rámosolygott a két gyerekre. – És fő az óvatosság. A medvék szeretik a gyerekeket.
Mary-Lou bólintott, és ő is vetett egy lopott pillantást a férfire.
- Oké, Anne-Karine néni.
- Ajh, hányszor mondjam még, hogy ne nénizzetek…! – zsörtölődött kifelé menet, laptopját a hóna alá szorítva.
Mary-Lou és Joseph összevigyorogtak, aztán felszedelőzködtek és indultak ők is. Egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a férfi is fizetett és sietve utánuk indult.
……
- Ha jól sejtem, elindultak. – a férfi hangja elégedetten csengett a nélkül is, hogy a választ megkapta volna.
- Igen, mester. Megállítsam őket?
- Ne. Egyelőre fogalmuk sincsen semmiről. Az idő hamarosan betetőzik. Addig hagy szórakozzanak. Hagy higgyék, hogy ők állnak nyerésre.
- Értem. Kövessem őket továbbra is?
- Ne. Gyere haza. Itt lesz rád szükségem.
- Igen, mester.
- Még valami. – a hallgatásra kéjes vigyor húzódott arcára. – Hozz egy újabbat. Egy tűz eleműt; úgy tizennégy évest, és lányt.
- Igen, mester.
Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy szolgája hajbókol is.
…….
Mary-Lou elképedve nézelődött Anne-Karine-nal karöltve. Még egyikük sem járt soha Európában és most volt valami misztikus az egész légkörben, amit nem tudtak elfelejteni.
Csapatuk többi tagja - Leót leszámítva – sietősen sétált, a férfi viszont a két lányt alig megelőzve tartotta a tempót valahol a kettő között.
Alig negyed óra múlva ott álltak a megadott cím előtt. Jean Anne-Karine-ra nézett.
- Ez az?
- Egen. A tizenkettes. Lucien Ribezahl.
- De hülye egy név… - szólalt meg Leopold.
- A Lucien? – kottyantotta ki vidáman Anne-Karine. Láthatóan felvillanyozta a hónapok óta első eredménynek számító kis nyom.
- Nem, a Ribezahl. Egyáltalán miféle név ez?
- Nos a fickó francia származású, és a név is francia eredetű.
- Aha. Mit tudtál meg róla?
- Visszavonultan él a nevelt fiával, Elias Seere-vel, aki az unokaöccse is egyben. A szülei meghaltak akárcsak a húga. Nem igazán jár társaságba. Ennyi. Nincs sok adat róla, de a munkásságát rengetegen elismerik és dicsérik a professzorok között.
- Oké. Akkor… akció indul. Leo, csengess be.
A férfi bólintott és elindult a fából készült kapu felé. Becsengetett, majd váltott pár szót valakivel a kaputelefonban. Ezután nyílt a kapu és ők besorjáztak a gondosan rendben tartott kertbe.
Mary-Lou szinte szájtátva nézelődött, hiszen olyan volt a hely, mintha egy tündérmeséből keveredett volna oda.
- Hűha! Ez aztán a kert! – füttyentett elismerően Anne-Karine is. Leopold is szétnézett, aztán összehúzott szemekkel fordult a főnök felé.
- Valaki követett minket. – mondta halkan. – Utána nézzek?
- Joseph menjen. Feltűnés nélkül, kölyök.
- Ok. Már itt sem vagyok. – azzal befordult az egyik tuja mögé, amik mellett elhaladtak. Nővére kicsit aggódva nézett utána, de tudta hogy a kiképzésnek hála boldogulni fog.
Közben odaértek a házhoz és Leopold itt is csengetett.
Nyílt az ajtó és egy Mary-Louval körülbelül egyidős fiú nézett ki rajta. Ahogy kissé előrehajolt, fekete haja előreomlott, belelógva szürke szemeibe.
- Igen? – hangja kissé távolságtartó és hűvös volt. Egyfajta arisztokratikus lenézés áradt belőle.
Leo előrelépett.
- Jó napot. Te Elias vagy, ugye?
- Igen. Önök kicsodák?
- Én Leopold Svanson vagyok, ők pedig a kollégáim, Anne-Karine és Mary-Lou, illetve a főnököm, Jean Valefaer. Interpol, különleges nyomozóosztály. – mutatta fel az igazolványát. – A nagybátyádat keressük. Itthon van?
- Igen, de most nem alkalmas a látogatás…
- Sajnálom, de muszáj lesz beengedned.
Elias mérlegelte kicsit a dolgot magában, de végül bólintott. – Legyen. De ne fárasszák ki őt. Nincs valami jól az utóbbi időben. – azzal szélesre tárta az ajtót, majd miután mindannyian beléptek a hatalmas fogadócsarnokba, intett, hogy kövessék. Egy emeleti szoba felé vezette őket, amiről miután benyitott, kiderült, hogy a könyvtárszoba az. – Lucien, vendégeid vannak.
Jöttükre egy alak fordult feléjük.
Lucien Ribezahl jóképű, a negyvenes évei elején járó férfi volt vörös hajjal és igéző zöld szemekkel, amiket egy szemüveg üveglencséi homályosítottak már-már hétköznapivá. Egyszerű fehér inget viselt, ám semmi egyéb nem látszott ruhájából, mert deréktól lefelé egy pléd takarta a lábait.
Lucien Ribezahl ugyanis tolószékben ült.
Ahogy jobban szemügyre vette, Mary-Lou felfedezte arcán a kimerültség jeleit is. Szemei alatt sötét karikák ültek, arca sápadt volt, és fáradtnak tűnt, mintha napok óta nem aludt volna.
- Miben segíthetek? – kérdezte, és a kamaszlány beleborzongott a hangjába is.
- Elnézését kérem, amiért zavartuk önt bejelentés nélkül, Ribezahl úr. Az Interpoltól jöttünk. A segítségét kérnénk egy sorozatgyilkosok utáni nyomozásban. – kezdte Jean, átvéve az irányítást.
- Az én… segítségemet? – a férfi láthatóan meghökkent erre a kijelentésre.
- Igen. Ha jól tudom, ön a középkori alkímia neves szakértője.
- Ez azért túlzás.
- Nos, jelenleg ön az egyetlen, aki segíteni tudna.
- Értem. Elias, ha megkérhetlek, menj ki, amíg a nyomozó urakkal beszélek.
A fiú felkapta a fejét. – De Lucien…! – kezdte volna, de a másik leintette.
- Nem gyerekeknek való téma ez. Menj.
- Igenis. – Elias kissé meg is hajolt felé, aztán elindult kifelé.
- Te is menj, Mary-Lou. Ez rád is vonatkozik. – intett neki Jean.
Mary-Lou már éppen tiltakozni akart, mikor meglátta a villanást Jean szemében. Így inkább felkelt és Elias után sietett.
A fiúra a lépcsőn ülve talált rá. Odament hozzá.
- Leülhetek ide? – kérdezte. Egy bólintást kapott válaszul.
- Minden oké? Tudod, apám engem is mindig gyerekként kezel, csak arra vagyok jó, hogy magával hurcikáljon mikor anyámnál betelik a pohár. Közben meg egy sima nyaralásról is kiderül, hogy nyomozni jött.
- Nem ezzel van a gond. Csak tizenhét éves vagyok. Gyerek vagyok még. Csak… - a fiú felpillantott rá. – Lucien beteg. Hiába mondom neki folyton, hogy ne erőltesse túl magát… Nem hallgat rám.
- Azt hiszem értem. Mi baja van a nagybátyádnak?
- Valami kimondhatatlan nevű nyavalya, ami eléggé megviseli. Miért kereste meg az Interpol?
Mary-Lou úgy érezte, menten kiugrik a helyéről a szíve, ahogy a másik alkonyszürke szemei az övéibe fúródtak. Mintha egy jeges tükör lett volna, ami megfagyasztja a lelkét.
- Én… Én nem sokat tudok. – kapta félre a pillantását. – Csak annyit hogy otthon, Amerikában egy nagyon durva gyilkosságsorozat történt. És valami olyasmiről beszéltek apámék, hogy köze van az alkímiához. És mivel a nagybátyád a szakértője ennek, így őt kérik fel, hogy segítsen nekik.
- Értem. Nagyon remélem, nem kérik meg, hogy utazzon velük az Államokba. Ne érts félre, én sem szeretném, ha emberek halnának meg, de… Elsősorban Lucien az, aki miatt aggódom. Ő az egyetlen élő rokonom. Befogadott, amikor nem volt hová mennem, és mindig mellettem volt, mikor szükségem volt rá. Tartozom neki. Csak még nem tudom, hogyan fogok törleszteni neki ezért. Hatalmas adósság ez. Mindegy, az eszmecserét majd egy későbbi alkalommal folytatjuk kedves Mary-Lou. Végeztek, úgyhogy megyek, és ráveszem Lucient, hogy pihenjen kicsit. – Elias felkelt, és leporolta a ruháját, aztán a könyvtárszoba felé fordult, aminek az ajtaján éppen akkor léptek ki Jeanék. A férfi elégedettnek tűnt.
Ahogy elhaladt Elias mellett, rámosolygott a fiúra.
- Köszönöm a türelmedet, fiam. Nem raboljuk tovább a nagybátyád idejét. Viszont ha esetleg még valami az eszébe jutna… Megköszönnénk, ha felhívna. Meghagyom a telefonszámomat. – azzal egy kártyát húzott elő a kabátja zsebéből és a fiú kezébe nyomta. – Nem kell kikísérned, kitalálunk. Gyere, Mary-Lou. Még fel kell szedjük Jossét is.
Ő bólintott, majd odalépett a férfi mellé. – Okszi, apa. De utána ugye végre megnézzük a múzeumot, amiről beszéltünk?
Amaz sóhajtott. – Legyen. Nem szeretném, ha anyád kitekerné a nyakamat, hogy nyomozni cipellek magammal a láthatáson. Na, indulás. Még sok a dolgunk.
…
Elias csak nézett utánuk összehúzott szemekkel, majd mikor leértek az emeletről, megfordult és besétált a könyvtárszobába.
Lucien az ablaknál tartózkodott és kifelé bámult az udvarra.
- Nos, mit szólsz ehhez, Elias?
- Nincs okunk félni tőlük, mester.
- Valóban így gondolod? – kérdezte a férfi felé fordulva. Ajkán kis mosoly bujkált, miközben elégedetten nézte a fiút, aki meghajolt felé.
- Ostoba emberek ezek csupán, mester.
- Akárcsak én. Én is ember vagyok.
- De ön más. – Elias odasétált hozzá és letérdelt elé. Ahogy felbámult a másik arcába, láthatóvá vált, hogy szemei teljesen feketék lettek, még a fehérje is hiányzott belőlük. – A mester okos és erős. Manipulatív. Tökéletes ember.
- Milyen hízelgő familiáris vagy te, Elias Seere. – megérintette az arcát, mire ő szinte belesimult ebbe az érintésbe. Majdhogynem dorombolt is elégedettségében, hogy mestere ilyen figyelemmel tüntette ki. – De semmi sem tart örökké. Még én sem.
Elias erre felemelkedett, a háta mögé sétált, úgy karolta át és fejét a vállára támasztotta.
- Én örökké a mester mellett maradok, történjék bármi. Életem az öné.
- Ezt csak azért mondod, mert én teremtettelek. Ha saját öntudatodra ébrednél, eltűnnél innét.
- Soha nem fordulhat elő. Ön megidézett engem, aztán hiába voltam gyenge, mégis megtartott. És amit értem tesz… - ismét elé ment, majd végigsimított a férfi lábain. – Köszönöm, mester.
Lucien magabiztosságát egyetlen pillanat alatt kamaszos zavar váltotta fel. Arcára halvány pír ült ki.
- Elias…
- Nem sokáig kell már ebben a beteg testben élnie, drága, szeretett mester. Hamarosan kész lesz a kör, és akkor nem kell többé nekem adnia az életerejét. És megint egészséges lesz. – Elias közben merészen beleült a másik ölébe és elfészkelődött. Láthatóan élvezte maga körül érezni a férfi karjait. Fejét a mellkasának döntötte és lehunyta a szemét. – Nem fogom hagyni, hogy bántsák a mestert. Soha.
- Tudom. – felelte erre halkan Lucien. – Hamarosan betetőzik az idő. És szabad leszel, Seere.
A fiú felkuncogott. – Már nem Elias?
- Bármilyen néven hívlak, az…
-… lesz az igazi nevem. Mert én az ön familiárisa vagyok, én édes mesterem. – óvatosan megfordult és odahajolva a másik arcához gyengéden megcsókolta őt.
Lucien nem tiltakozott, helyette szorosabbra fonta az ölelést.
……
- Na, halljam, mit gondoltok erről a Ribezahl úrról? – Jean szokásához híven egy kávézóba terelte össze csapatát. Igaz, Joseph még nem ért oda, de ők attól neki kezdtek megvitatni a villában történteket.
Anne-Karine a fejét rázta, Leopold viszont sóhajtott.
- Valami nem stimmel itt. Mármint a pasassal.
- Ezt kifejtenéd nekünk is?
- Hát… Volt benne valami furcsa, idegen dolog.
- Jesszus, nehogy azt mondd, hogy földönkívüli, mert menten röhögőgörcsöt kapok!
- Miért, Anne-Karine, neked csak egy ufó lehet idegen? – replikázott rá a férfi.
- Szóval szerinted meg kéne figyelni, vagy mi? Hiszen olyan aranyos meg udvarias ember! Pluszban beteg is, ha esetleg nem vetted volna észre. Nem hinném, hogy tolókocsival jár embert ölni.
Mindannyiuk legnagyobb meglepetésére a mindig savanyú Leopold erre nevetni kezdett.
- Ó, édes Istenem! Mint egy naiv kis fruska, komolyan! El sem hiszem, hogy így tudsz beszélni azok után, amiket láttál már. A megérzéseim általában nem szoktak becsapni, ezt ne felejtsd el. Most pedig azt súgják, hogy ezzel a Lucien Ribezahl-lal valami nagyon nem stimmel. És csak, mert mikor ott jártunk, tolószékben ült, még nem biztos, hogy valóban beteg. Példának okáért te sem említettél ilyesmit, amikor információt adtál róla.
- Ja, bocs. Ez kimaradt. Tényleg nincs benne az anyagában. Utánnaérdeklődjek?
Jean biccentett. – Igen. Te meg, Leo, tartsd szemmel a házat. Értesíts, ha mozgás van.
Anne-Karine máris a mobiljáért nyúlt, Leopold pedig már kelt is fel, és kisétált a kávézóból. Helyére kisvártatva Joseph zuttyant le, aki egy ismeretlen férfival érkezett meg.
- Megjöttem. – morogta. – Gyorsan lekapcsoltam a fickót. Főnök, ő itt Etienne Rogers, helyi zsaru. Elég érdekes infói vannak erről a Ribezahlról.
A férfi lezserül intett egyet. – Üdv. Nem is tudtam, hogy az Interpol mostanság már gyerekeket is alkalmaz.
- Ez nem a maga dolga. Miféle információi vannak Lucien Ribezahlról?
- Óó, lassan a testtel, Monseiur Valefaer! Csak nem képzeli, hogy így elmondok mindent? Aztán meg szépen kihagynak a buliból. Na, azt már nem! Fél éve nyomozok Ribezahl után.
- Ugye tisztában van vele, hogy lecsukathatom a nyomozás akadályozásáért és fontos információk visszatartásáért?
- Nem eszik olyan forrón a kásást. Akkor semmit sem mondanék. Nos? Hajlandóak bevenni engem is a buliba?
- Miből gondolja, hogy dirigálhat itt?
- Ne legyen ilyen nyers Monseiur Valefaer. Ha gyerekeket alkalmaz, egy külsős igazán nem lehet ellenére.
- Mary-Lou és Joseph a legjobbak a szakmában. Amióta öt éve a csapatom tagjai, eredményesebbek, mint maguk, az úgy nevezett rendőrség.
- Á, értem. Ez esetben nem rabolom tovább a drága idejüket. A szupergyerekek minden bizonnyal amúgy is kiderítenek mindent. Nem igaz? Akkor én mit tépjem itt a számat? – kérdezte Etienne gúnyosan, és felkelt a székről. – Au revoir, Monseiur Valefaer. Kölyök… Hölgyeim… - biccentett feléjük is, majd elindult kifelé.
- Kölyök az a jó… - kezdte Joseph, de a főnöke pillantására elnémult.
- Jól van, Rogers. Üljön vissza. Maga nyert. Bevesszük a csapatba, de akkor most daloljon.
- Ó, ezer örömmel! – vigyorgott miközben leült. – Nos lássuk csak… Mit sikerült összekaparniuk a fickóról?
- Inkább maga mondja el amit tud, mielőtt meggondolom magamat, és maga egy hűvös kis cellában tölti az elkövetkező éveit. Világos voltam?
- Mint a nap, Monseiur Valefaer, mint a nap.
- Akkor kezdjen hozzá.
Etienne biccentett, majd hátradőlt a székén. – Azzal kezdeném, hogy jelenleg már magánnyomozóként dolgozom. Úgy egy hónapja felkeresett engem egy bizonyos Amelia Holmes. Arra kért, keressem meg a lányát, aki eltűnt. Ő nem akart a rendőrséghez fordulni, mondván nem fognak hathatós nyomozásba kezdeni egy kamaszlány miatt, aki folyton eltűnik. Merthogy Madamosielle Holmes elég gyakran lépett a távozás hímes mezejére az utóbbi időben.
- A lány nem Anabelle…
- Holmes? De igen. Az anyja hozott is egy képet róla, amin a barátjával szerepeltek együtt. Ilyen kamaszszerelem volt, alig egy hetes románcocska. Az anyja mégis azt gyanította, hogy a fiúnak köze lehet az eltűnéséhez. Ez afféle megérzése volt neki. Hogy a sráccal nem stimmel valami. Arra kért, nézzek utána, hátha így megtalálom a lányát.
- És ki volt a fiú?
- Elias Seere, a mi nagyra becsült Lucien barátunk unokaöccse. Így került a pasi a látókörömbe. Nyomoztam kicsit utána, megfigyeltem őket. Akkoriban még nem ült tolókocsiban.
- Mármint egy hónapja?
- Ühüm. Két héttel ezelőttig kutya baja sem volt. De a lényeg az, hogy a lányra is ráakadtam.
- Hol?
- Többnyire egy koszos raktárépületben.
- Hogyhogy többnyire? – hajolt előre Mary-Lou, pedig már sejtette a választ.
- Hát… feltépték a torkát és kimetszették a szívét. Ámbár ezt nem előttetek kéne…
- Anyánk is így halt meg. – vetette közbe érzéketlen hangon Joseph, majd kibámult a kávézó ablakán.
Etienne arca először megdöbbenést tükrözött, aztán elkomorult. – Ezt most ugye nem mondja komolyan?
- De. A legkomolyabban. Ezért is vettem be őket a csapatomba.
- Részvétem…
- Inkább folytassa zsarukám. Nem érünk rá napestig.
- Nos… jó… A lényeg, hogy elmentem kikérdezni Ribezahl unokaöccsét és kissé furcsán viselkedtek mindketten. Mármint ahhoz képest, hogy a srác barátnőjét megölték, nem nagyon rázta meg a dolog. Csak vállat vont és közölte, hogy az eltűnése előtt szakítottak. Azt mondta, valószínű, ezért szökött el otthonról is, mert megfenyegette vele, hogy megöli magát, ha nem marad vele. Ribezahl meg… sápadt volt, és zavart. Nem igazán vette fel ő sem a dolgot. Vagyis… Inkább idegesnek tűnt. Olyannak, aki titkol valamit. Az ilyesmit megérzem. Ezért is kezdtem el figyelni őket. Eliassal nem volt gond, azt leszámítva talán, hogy sosem jár el otthonról. Egész nap a házba zárkózik.
- Nos ez talán érthető, elvégre a nagybátyja beteg. – kotyogta közbe Anne-Karine.
- A pasas betegsége előtt is ilyen volt. Sose jön ki onnan. Ami Ribezahl-t illeti… Na, ő már érdekesebb jelenség volt. Gyakorlatilag a szemem előtt ment tönkre. Egyik napról a másikra fogyott el. Utána érdeklődtem pár ismerősömnél, de szerintük nincs a világon olyan betegség, ami ilyen tünetet produkálna.
- Ez még nem elég indok, hogy ő legyen a fő gyanúsított.
- És ha azt mondom, hogy ez a Lucien Ribezahl folyamatosan sötét rituálékat rendez? Ráadásul a dolgozószobájában, nem is tartva a nyilvánosságtól. Legutóbb már Eliast is belevonta kis „játékba”. Rajzoltak valami istenesen bonyolult ábrát a padlóra, amilyet még életemben nem láttam, és gyertyákat gyújtva vérrel locsolták körbe a padlón a jelet. Aztán valami latin szöveget kántáltak egész éjjel felette.
- Etienne, az az ábra… Nem ilyen volt véletlen? – kérdezte Anne-Karine a laptopján előhívva a nyomozás során készített hiányos ábrát az alkimistakörről.
- De, pontosan ezt láttam. Azaz…
- Azaz?
- Itt, itt meg itt van még vonal. – mutatta a férfi a kiegészítést. – És a közepén egy emberi alak volt. Olyasmi, mint da Vinci rajza.
- Érdekes. Talán vissza kellene mennünk dr.Ribezahlhoz. – morfondírozott Jean hangosan.
- Leo figyeli. Ha változás van, szólni fog. Meg aztán… Ha köze is van a dologhoz, nyilván nem egyedül tette. Fizikai képtelenség is lenne.
Mary-Lou bólintott.
- Az igaz. De…
- Igen? Mi böki a csőröd; ki vele!
- Elias… Olyan furcsa. Mármint nem csak úgy átlagban furcsa. Mikor kettesben beszélgettünk… Azt hittem, menten nekem ugrik és megöl. Pedig csak ült ott mellettem a lépcsőn. És ahogy néz… Mintha úgy olvasna a gondolataimban, mint más a könyvekben.
- Térjünk csak vissza a megölős részre. Miért gondoltad ezt?
- Ahogy nézett. Mintha a halál bámult volna rám. Kiképzés ide, összeszedett ügynöki munka oda, komolyan féltem. Olyan volt, mint egy ragadozó, ami a zsákmányát lesi épp.
- Na igen, ezt én is megfigyeltem rajta. – biccentett Etienne. – De a legcifrább dolgot a végére hagytam. Izé… Ezt is muszáj a gyerekek előtt…? – kérdezte immáron bizonytalanul.
- Bökje már ki, mi van. – morrant Joseph ingerülten. – Vagy azt hiszi, nebántsvirág széplelkek vagyunk? Ha nem zavarja, az Interpolnak dolgozunk; megjegyzem, nem is rosszul; ráadásul láttunk már sok cifra dolgot a nővéremmel.
- Hát jó… - sóhajtotta. – Ribezahl és az unokaöccse kicsit furán értelmezik a rokoni kapcsolatukat. A szeánszok vagy mifenék alatt… minden alkalommal lefekszenek egymással.
Vegyes reakcióval fogadták szavait. Anne-Karine és Mary-Lou fülig vörösödött, Jeannek arcizma se rándult, míg Joseph megvetően elfintorodott.
- Böh… Szal kicsit „belemelegedtek” a témába? – kérdezte gúnyosan.
- Így is mondhatjuk. De… Az a helyzet, hogy Ribezahl azóta van fél lábbal a sírban, mióta ezt csinálják. Mintha a kölyök kiszívná az életerejét, vagy mi. Nem röhög, komolyan mondtam. Végül is, amilyen furcsa ez az ügy, már azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy vámpír.
- Vámpír?
- Ja. Miért is ne? Sose lehet tudni. Vagy szerinted normális az, hogy egy életerős férfi lefekszik egy sráccal, és utána meg már a halálán van?
- Elkaphatott valamit tőle? – találgatott a még mindig fülig vörös Anne-Karine.
- Persze. Ismer olyan betegséget, ami az aktust követően azonnal ágynak dönti a beteget, és a szerencsétlen úgy néz ki utána, mint…? Mert én nem.
- Mint aki hosszú ideje betegeskedik! Ohó, itt a rejtély megoldása. Kezdem azt hinni, hogy Leonak igaza volt.
- Rendben. Akkor itt az ideje, hogy tüzetesebben is utánanézzünk Ribezahl munkásságának. Joseph, Anne-Karine, ti mentek és előástok mindent róla. Nem nyávog, csinálja amit mondtam neki és vigyáz a hölgyre.
- Nem is mondtam semmit!
- Jah, de ismerlek már.
- És mi?- kérdezte Mary-Lou Etiennre pillantva.
- Mentek és kikérdezitek még egyszer Holmes asszonyt. A legapróbb részletet is tudni akarom a lányáról és Eliasról. „AZ” nem érdekel. Minden más igen.
- Okszi. – a lány már pattant is, és karon ragadta a meglepett férfit. – Na, jöjjön már, nem érünk rá napestig szórakozni!
- De--Dehát... Én... - hebegte az, és igyekezett megtartani az egyensúját.
Miután távoztak, Jean a telefonjáért nyúlt és tárcsázott. A vonal kicsöngött, majd felvették szinte azonnal.
- Igen Főnök? - hallotta Leo hangját.
- Hol vagy most?
- Figyelem a házat. Nincs mozgás semerre. A pasas a könyvtárban gubbaszt, a kölyök meg valahol a házban van.
- Erre ne vegyél mérget. Odamegyek.
- Hogy érted, hogy ne vegyek rá mérget? Hol máshol lenne? Fél órája láttam, és azóta nem hagyta el a házat.
- Ha odaérek elmesélem. Addig is figyeld tovább őket, de légy óvatos.
- Értettem.
Jean le is tette, majd ő is a távozás hímes mezejére lépett.
............................................................................................................
A ház csendes és nyugodt volt. Lucien a könyvtárban ücsörgött jól látható helyen és olvasott valamit. Elias az árnyak közül figyelte mesterét.
- Mester... - szólalt meg halk hangon.
- Hmm? - a férfi fel sem nézett, de a familiáris érezte, hogy teljes figyelmét neki szenteli immáron.
- Meddig játszuk ezt a színjátékot ezekkel a szánalmas férgekkel? Pihennie kéne, ehelyett itt üldögél, és mutogatja magát "ezeknek"!
Lucien felkuncogott.
- Ennyire aggódsz értem, hmm?
A fiú erre bentebb húzódott az árnyba.
- Igen, mester. Nekem csak ön van. És ön túl csodálatos, túl lenyűgöző és túlságosan is kedves a szívemnek ahhoz, hogy elveszítsem holmi ostoba és alacsonyrendű emberi férgek miatt.
- Jól van, látom felpaprikáztad magad ezen. Nem bánom. Sétálj ide mintha az ajtón jöttél volna be és tolj át a szobámba. Jómagam is unom már a kirakati baba szerepét.
A familiáris boldogan sietett teljesíteni ura kérését. Éles érzékeit persze nem kerülték el a kinti események sem. Pontosan tudta, hogy a két nyomozó még mindig figyeli a házat, és őket is. És azzal is tisztában volt, hogy elég a legkisebb hiba is most, mikor a tervük valóra válni látszik, és mindennek vége.
Magában csak azért esdekelt, hogy mindkettejüknek legyen elég ereje végigcsinálni mindezt.
Gondolataiból mestere hangja zökkentette ki.
-El kellene hívnod azt a kislányt. Randizni, beszélgetni, ilyesmi.
- Ez most olyan furcsán és idegenül hangzott, mesterem. Mintha tényleg az lennék, akinek a szerepem szerint lennem kell; és ön is egyre inkább úgy viselkedik velem. Talán már nem kellek önnek úgy?
- Ne beszélj ostobaságokat, Elias. Csak arra gondoltam, hogy jó lenne ha lenne egy ütőkártya a kezünkben. Ha mondjuk te elhívnád randizni, és az "igazi tettes" elkapna benneteket... Őt elrabolná, téged pedig jól helyben hagyna... Kórház, egy zaklatott és dühös nagybácsi... Kis időre elterelné rólunk a figyelmüket. És amíg nem derítik ki, hogy hol a lány, nyerünk egy kis időt.
-Ó, így már értem. Már megijedtem, hogy a mesteremnek talán nem is kellek igazán... - suttogta halkan a fiú, egészen közel hajolva a másik füléhez. Mondanivalója végeztével gyengéden beleharapott a másik fülcimpájába, majd elé kerülve a hóna alá nyúlt, és olyan könnyedén kiemelte a tolószékből, mintha csak egy pár kilós babával tenné ugyanezt. Óvatosan az ágyára ültette, majd elé térdelt és fejét a mozdulatlan lábakra hajtotta.
- Az én fajtám szolgának született. Mindig és mindenhol az, és ebbe mind beletörődtünk, hisz így alkottak meg minket. De a mesterem ... Én nagyon szeretem Lucien mestert. És nem azért szolgálom, mert kell, hanem mert szolgálni akarom őt. Nem tudom, szabad-e egyáltalán boldognak lennem, de én az vagyok, mert ön mellett lehetek.
Lucien halvány mosollyal az arcán a kócos, fekete tincsekbe túrt.
- Eleinte nehezen hittem el, hogy valóban azt érzed, amit mondasz nekem. De ettől függetlenül mindig is jól estek a szavaid. - megpaskolta maga mellett az ágyat. - Gyere.
- De mester... Még nincs itt az idő. Túlontúl is le fog gyengülni, ha...
- Nem számít. Szeretnék veled úgy is együtt lenni, hogy nem a könyvtár padlóján, egy alkimistakörben csináljuk. Gyere.
Elias felkelt és odaült mellé, aztán szorosan hozzábújt.
- Nem is bánnám annyira azt sem, ha igaz volna a hazugág. De alig várom, hogy a mesterem végre meggyógyuljon, és ne kelljen azért rettegnem, hogy nehogy megöljem őt.
- Túl sokat aggódsz, Elias. Bár az igaz, hogy gondolkoztam, míg kirakati babát játszottam. Nem akarom, hogy a familiárisom légy...
- De mester....! - a fiú ijedten pillantott fel a másik sápatag arcába.
- Ne szakíts félbe, Elias! Azt akartam mondani, hogy nem akarom, hogy a familiárisom légy, csak ha... a szeretőm is leszel egyben.
A mindig szomorkás, vagy hűvösen távolságtartó arc azonnal felragyogott, ahogy a fiú megértette, mit is mondott gazdája. Még szorosabban hozzábújt és mélyet szippantott a finom illatból, ami a férfi testéből áradt. Jó volt maga körül éreznie a gyengéd karokat, a leheletet, ami kócolta a haját és csiklandozta a nyakát.
- Olyan szépek a szemeid, Elias.
- Kérem... Esdeklem...Mindig szólítson így mesterem... Elias akarok maradni! Az az Elias, akit ismer, és akit a magáénak akar!
- Mindig is az leszel… - suttogta a férfi halkan. – Te leszel számomra a legfontosabb. De most… Kérlek, végre légy az enyém magadtól is, ne csak muszájból.
Elias hozzátörleszkedett, mint valami macska, aki a gazdája simogatására vár.
- Sosem muszájból tettem. Ha el is kellett volna vesznem, mert a mesteremnek nem kellek, akkor is boldog lettem volna az alatt a kis idő alatt, míg vele lehettem volna. Soha nem feküdtem volna le vele, ha nem akartam volna. Még akkor sem, ha parancsba adja nekem. Familiáris vagyok, de a pokol büszke szülötte. Csakis egy valaki miatt adom fel minden büszkeségemet, és az ön, Lucien mester. De kérem, ne tegye ezt. Ne kívánja, hogy bántsam. Túl sok energiát lopnék öntől, és félek, belehalna.
- Elias…
A fiú megfogta a kezét, miközben szelíden az ágyra nyomta. Aztán odafészkelte magát mellé, és hozzásimult.
- Pihenjen, mesterem. Itt maradok önnel, míg alszik. – átölelte őt. – Így fogom ölelni önt egész éjszaka, és vigyázni fogok önre.
A férfi aprót bólintott és arcát a másik mellkasába fúrva lehunyta szemeit. Félálomban még érezte, hogy a fiú a haját kezdi simogatni, de aztán elmerült az álmokban.
……………………………………………………………………………………………………....
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
